A Balaton vidékén a halászat ősidők óta megélhetési forrás, a 18. századtól már céhekbe szerveződtek a tavi halászok. Ezek a halászcéhek bérbe vették az egyes vízszakaszokat, az egyes céheken belül úgynevezett halászbokrokat alkottak. Az első szabályozás a balatoni halászat tekintetében 1873-ban született meg, amelyben lefektették a tavi céhes halászat alapvetéseit, legfőképpen a halászati szezon időtartamát. 1900. január 1-jén pedig megalakult a Balatoni Halászati Részvénytársaság, amely szövetkezeti rendszerré változtatta a korábbi kissé szabályozatlan bérlői rendszert. A tavi halászatnak sajátos eszközei és szókincse alakult ki: a 19. század második harmadáig úgynevezett bödönhajókat használtak, később csavargőzössel, vontatóhajókkal, csörlős hálóvontatóval halásztak.
A Balatonnak olyan őshonos haltípusai vannak, mint a fogas, a süllő és a ponty, amelyek alakja a Balaton mondakincsében is megjelenik (például fogaskirály) – írja a veol.hu 2022-ben megjelent Somogy kulturális folyóirat alapján.
A balatoni halak, halászat leghitelesebb és legrészletesebb rögzítője és leírója Herman Ottó természettudós, ornitológus volt. A magyar halászat (1887) című könyvében rögzített megfigyelései a mai napig érdekfeszítőek és helytállóak. Herman egyébiránt nemcsak Magyarországon, de világszinten szintúgy híressé vált akkor, amikor a millenniumi kiállításon (1896) a városligeti tavon mutatta be az őshalászat jellegzetességeit. Lényegében ezzel a tettével a Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapjait is lerakta.
1900-ban a párizsi világkiállítás magyar pavilonjában debütált: itt az őshalászat mellett a magyar pásztoréletről is színes anyagot állított össze. Herman volt az is, aki a tó tradicionális gardahalászatának folyamatát is részletesen rögzítette.
A Balatonra jellemző halfajta a garda, melynek halászata sajátos szokásává vált a tavi lakosságnak. Az ezüstös, nyúlánk, karcsú, kardalakú gardát hívták a Balaton heringhalának, kardoshalnak, kardkeszegnek, kardahalnak, szabóhalnak is. Kissé hasonlít az úgynevezett szélhajtó küszre, ezért néha gardaküszként is említik, de a szakértők könnyen megkülönböztetik őket. Átlagosan tizenöt-húsz centiméter nagyságúak, de a vezérgardák olykor elérik a harmincöt-negyven centimétert is.
Halászatuk a Tihanyi-félsziget környékén évszázados múltú, és főként őszi, Szent Márton-nap környéki vándorlásukhoz kötődik. A garda ugyanis eredetileg tengeri hal, amely itt rekedt a Balatonban, és időközben áttért az édesvízi életformára, de ősi vándorösztöne megmaradt. A kis halakkal, rovarokkal és planktonrákokkal táplálkozó vándorló gardák a víz lehűlése miatt rajokba verődnek, ahogy a helyiek nevezik, „bandáznak”, és a Tihanyi-kút vidékére úsznak. Itt a legmélyebb a tó és itt a legerősebb a vízáramlás. A vándorlás sötétre színezi a zöldes Balatont.
A tihanyi gardahalászatnak összehangolt, hosszú idők alatt kialakított menete volt. Eredetileg az úgynevezett hegyen járók figyelték a magaslatokról – Akasztó, Nyársas-hegy, Ekhó, Dalvár-domb, Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcs-hegy – a vizet. A haltekintőhegyen járók integetéssel jelezték a vízen váró társaknak, a halászbokroknak, hol érdemes a gardaoszlopra a hálót kivetni. A gardahalászat olyan rítussá vált az évszázadok során, amelyhez számos egyéb tevékenység, társas esemény kapcsolódott.
A gardasütést a szőlőhegyen tartottak, az úgynevezett likas pincéknél. A halak kibelezése, lepikkelyezése után a garda mindkét felét hetvenkétszer bevágták, majd jöhetett a só és a paprika. A korabeli képeken látszik: fanyársra húzták, és parázs felett ropogósra sütötték. Nemcsak fogyasztották, árusították is, a környék asszonyai más élelmiszerre cserélték, a halkereskedők – a fisérek – pedig távolabbi vidékekre szállították. A helyiek a maradék halat akasztva és szárítva felfüstölték.
A gardasütésről és annak módjáról Jókai Mór is megemlékezett: „A gardát csak cserepcsíkon lehet sütni. Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsíkon sütés. Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton-parton, egy szép, szabad tarlón, azt hagyják parázzsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tűzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom határán, és az eként felnyársaltak kísérteties süstörgéssel pirulnak ott körben, mikor az egyik felül megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik.”
A gardahalászat mellett a téli halászatnak alakult ki igen színes nyelvkincse, szokásrendszere és történeti vonatkozásai. A jeges, téli halászat ugyanis az egyik legnehezebb és legösszetettebb szezonális foglalkozásnak számított. Évszázados hagyományait a halászcsaládok utódaiknak átörökítették.
A balatoni – téli – halászatnak sajátos kellékei, eszköztára és szakkifejezései voltak. E téli tevékenység alapkelléke a nagyméretű kerítőháló volt, amely lehetett akár 200-400 méter hosszúságú. A halászmester úgynevezett tanyákat jelölt meg a jégen, ahol a halászatot megkezdték. Ekkor keletkeztek ezek az érdekes tanyaelnevezések: Jajtekerő, Bublanát, Kenyőfőldes, Libadéllő, Aluttejes. A tanyák behatárolását követően az úgynevezett jegellők fejszével vagy szakócával léket vágtak, majd egy bedöntőlékkel beengedték a jeges víz alá a nagy hálót, egy vezérrúddal irányították a háló mozgását. Majd különböző, a halászathoz szükséges lékeket készítettek: sor-, sarok-, ajtó- és keresztezőléknek nevezték.
Még inkább nehezíthette a helyzetet, hogy a háló a víz alatt súlyosra fagyott, ezért a kiemeléshez úgynevezett cibéket használtak. Ez egy olyan heveder volt, amelyről ólomgombokkal összefogott lánc lógott le, ezt vetették rá a nehéz, fagyott kötélre és ennek segítségével kezdték meg a kihúzást. Majd amikor már a halászok ott tartottak, hogy eljutottak az úgynevezett kihúzólékhez, akkor először kihúzták a vezérrudat, legvégül a halászhálót. Ezt hívták markolásnak. Egy-egy markolás során akár 20 mázsa halat fogtak, de ehhez 100-200 likat, azaz léket is vágtak a jegellők.
A tavi jeges halászat látványos, de veszélyes foglalatosságnak számított. Már a 18-19. századi feljegyzésekben, visszaemlékezésekben több téli halászbalesetről olvashatunk.
Az első ismertebb eset 1828-ban következett be, amikor is 18 alsóörsi halász talpa alatt – a Somogy felől érkező vihar közepette – összeroppant a jég és a hullámsírban lelték halálukat.
A balatonfőkajári halászokkal 1868-ban esett meg egy szintúgy tragikus történet: a halászlegények jégtorlasz alá szorultak, mivel menekülés helyett a gazdájuk parancsára a hálót próbálták megmenteni.
De talán a legemlékezetesebb az 1736-os vonyarci és györöki halásztragédia volt, ahol 46 halász maradt rajta egy jégtáblán és sodródott a Balaton belseje felé. 40-en élték túl a veszélyes helyzetet, melynek emlékére kápolnát – az ország egyetlen halászkápolnáját – is állítottak.
A halásztragédiák ellenére a téli, balatoni halászat fáradságos, de általában jó hangulatú tevékenységnek számított és a zsákmányolt halak egy részének megfőzésével, megsütésével zárult. Az értékesnek számító pontyot, fogast le kellett adniuk, de a megmaradt keszegből, apró halakból ízletes halászlevet készítettek.
A szabadon elkészített halételek mellett tüzet gyújtottak, szerényen ünnepelve a téli fogást. A téli halászat évszázados hagyományai sokáig éltek a tónál, mára már a tavi kultúr- és társadalomtörténet fontos fejezeteivé váltak.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye)
