A kapitális méretű halak kifogása nemcsak manapság, hanem a múltban is nagy érdeklődésre számot tartó eseménynek számított, amiről a korabeli sajtó is rendszeresen közölt tudósításokat. Így volt ez az 1920-as, 1930-as évek fordulóján is, amikor Bitó Antal halászmester halászaival óriási harcsákat zsákmányolt. A halakat Rudolf téri halcsarnoka előtt közszemlére is kitette, a szegedi lakosság testközelből is megismerkedhetett a hatalmas „vízi szörnyetegekkel”. Az óriási méretű harcsák a tudományos érdeklődést is felkeltették, nemcsak a helyi újságokban talált visszhangra a Tisza-folyóból történő kiemelésük. A szenzációs halfogások tényén kívül az írott és vizuális források ugyanakkor azt is lehetővé teszik, hogy jobban megismerhessük a város két világháború közötti halászati technikáit, a halászati bérleteket és az értékesítési viszonyokat – olvasható a Szeged Folyóirat 2019. decemberi számában.
A halászati viszonyokat Szeged térségében a két világháború közötti időszakban alapvetően meghatározta a halállomány drasztikus mértékű csökkenése, ami jelentős mértékben befolyásolta a halfogás lehetőségeit, valamint az ágazatból származó jövedelmet.
A város által birtokolt halászóvizek két csoportra tagolódtak, amelyek közül a megközelítőleg 12 kilométer hosszúságú tiszai szakasz az úgynevezett porgányi zsiliptől az államhatárig terjedt, az állóvizek a bel- és külterületen található tavakat és holtágakat foglalták magukban.
Az 1920-as évek folyamán a városi tanács több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy a halászatot házi kezelésben tartsa. Az illetékesek az akciótól a piaci árak mérséklését, a kifogott zsákmányból pedig nagyobb bevételt reméltek. A halmennyiség csökkenésének köszönhetően Szegeden már az 1890-es évektől kezdődően több alkalommal felmerült olyan halastavak, halgazdaságok létesítésének a gondolata, amelyekben a helyi fogyasztói igényeket messzemenően kielégítő halmennyiség szaporítására és tenyésztésére nyílt volna lehetőség.
Az óriás harcsákat Bitó Antal halászmester, halkereskedő alkalmazottai fogták ki a Tiszából. A Bitó halászdinasztia legismertebb tagja Bitó János (1859–1932) volt, akinek fordulatokban bővelkedő életútját a Szegedi Új Nemzedék hasábjain folytatásokban megjelenő önéletírásából ismerhetjük meg.
Szilágyi Miklós a „Halászóvizek, halásztársadalom, halászati technika” című kötetében Bitó életpályájára sajátos karriertörténetként tekint, ami azt példázza, hogy miképpen emelkedett halászati bérmunkásból a legvagyonosabb halkereskedők közé, megalapozva ezzel a család domináns szerepét ezen a területen. Bitó János mellett a halászmesterséget bátyja, Bitó Ferenc is gyakorolta, akinek tizenhárom gyermeke született.
Halálát követően egyik fia, az 1896-ban született Bitó Antalnak édesanyjával arra kényszerült, hogy átvegye a halászati üzem és a halértékesítés irányítását. Miután besorozták katonának, az első világháború idején a hídépítő zászlóalj kötelékében Kremsben, illetve az olasz harctéren teljesített szolgálatot.
1918-ben került haza, de halászati felszerelésük teljesen tönkrement, ezért újra kellett szervezniük vállalkozásukat. Bitó Antal a szegedi fisérek egyik utolsó képviselője volt, aki kiterjedt halászati bérleteire alapozva tudta sikeresen működtetni halcsarnokát, ahonnan nagy mennyiségű hallal láthatta el a város lakosságát. Halászati bérletei az 1940-es évek első felében teljesedtek ki, amikor egymással párhuzamosan gyakorolta a halászati jogot a Maros és a Tisza bizonyos szakaszain.
Az 1930-as évek végétől ingatlanok és földbirtokok vásárlásába próbálta befektetni a halkereskedelemből származó hasznot. Nagybátyjával, Bitó Jánossal ellentétben egyidejűleg működtette halászati bérletein alapuló halkereskedését, irányította földbirtokai művelését, amelyekhez alkalmanként a vendéglátói tevékenység társult.
A halkereskedelem számított a legfontosabb jövedelemforrásnak mindaddig, ameddig a második világháborút követően a halászat lehetőségei Bitó Antal számára fokozatosan beszűkültek. Ilyen helyzetekben mutatkozhatott meg a több lábon állást követő vállalkozói stratégia sikeressége, hiszen a földbirtokokról származó termények, illetve az ingatlanok bérbeadása kompenzálhatta a kieső bevételeket.
Az 1940-es évek végén a társadalmi-politikai változások már nem tették lehetővé a halászati bérlő, halkereskedő számára azt, hogy tovább folytassa a halászatra és a kifogott zsákmány értékesítésére alapozó üzleti vállalkozásaikat, a család tagjai ezért az 1950-es évektől teljesen más foglalkozást választottak maguknak.
Az írásunkban közölt, fekete-fehér fényképen a kapitális méretű, felfüggesztett harcsa mellett csizmában és kalapban Bitó Antal is feltűnik, aki a halat Rudolf téri halcsarnoka előtt közszemlére tette ki abból a célból, hogy minél többen láthassák a Tiszából kifogott zsákmányt. Szerencsénkre a fénykép hátoldalán a dátumot is rögzítette, ami nagy mértékben megkönnyíti a halfogás körülményeinek feltárását.
A szegedi újságok közül a Délmagyarország és a Szegedi Új Nemzedék részletes híradást közölt az eseményről, amiből megtudhatjuk azt, hogy a harcsát december 22-én délelőtt 11 óra körül fogták ki a vasúti híd és a Boszorkány-sziget közötti folyószakaszon. Bitó Antal és halászai, Asztalos Ferenc, Hódi István, Ungváry Ferenc és László György napi útjukat járták be a Tiszán, amikor a kapitális méretű hal a hálójukba akadt.
Délelőtt 10 órakor a közúti híd alatt horgonyzó halászbárkáktól ereszkedtek lefelé két ladikkal, amelyek közé egy lapsoló hálót feszítettek ki. A Boszorkány-sziget közelében befejezték a halfogást, a halászszerszámot összevonták, majd visszatértek oda, ahonnan elindultak. Amikor megkezdték a háló kiemelését, akkor vették észre, hogy annak súlya szokatlan mértékben megnövekedett. Mindannyian elcsodálkoztak azon, hogy „egy óriás harcsát fogtak, egy valóságos szörnyeteget.”
Nagy nehézségek árán sikerült kiemelni a vízből, a hálót össze-vissza szaggatta, végül kötelekkel sikerült megfékezni a méretes zsákmányt. A halászok gondosan lemérték: a súlya 105 kilogrammot nyomott, a hal hossza pedig elérte a 280 centimétert. Sikamlós testén csak úgy fürtökben lógtak a piócák.
A harcsát Bitó Antal december 24-én és 25-én délelőtt 9 és 11 óra között a Rudolf téren, a halcsarnoka előtt közszemlére tette, ahol az érdeklődők megtekinthették a zsákmányt. A halat nem helyben mérték ki, hanem elszállították Budapestre, ahol kilóját 5 pengő 50 fillérért értékesítették. Ennek oka az volt, hogy a hal hátán négy ujjnyi zsírréteg halmozódott fel, ezért csak hideg ételek elkészítésére bizonyult alkalmasnak.
Bitó Antalnak és halászainak nem ez volt az egyetlen kiemelkedő harcsafogása, hiszen a rákövetkező év, azaz 1930 telén és tavaszán újabb nagy halak akadtak a hálójukba. Februárban a tiszaugi híd közelében egy 110 kilós harcsát fogtak, melyet nagy nehézségek árán a jégzajlás ellenére Szegedre szállítottak. Ezt a halat is kiállították a Rudolf téren, nem vitték a fővárosba, hanem helyben mérték ki.
Áprilisban újabb óriási harcsát fogtak, melyről fénykép is készült. Hátoldalán Bitó Antal a fogás körülményeit, illetve a hal további sorsát a következőképpen örökítette meg: „1930. ápr. 10-én lett fogva a boszorkány szigetnél, hálóval 120 kg-mos harcsa 2.70 hosszú. Szegeden ki volt állítva két napig. Feje levágva 30 kg volt. A Természettudományi Intézet vette meg, és preparálta. A csontváza üveg alatt van az Intézetbe. Hódmezővásárhelyen is lett kiállítva (…) 1929 ősszel is fogtunk egy 111 kg-mos harcsát annak a fejét is az Intézet vette meg, így mind a két harcsafej a Természettudományi Intézet birtokában van.”
A Tiszából kifogott halak felkeltették Gelei József (1885-1952) zoológus érdeklődését is, aki alapos tudományos vizsgálat alá vette a harcsákat.
Eredményeiről 1930. február 5-én a Ferenc József Tudományegyetem Baráti Egyesületének természettudományi szakosztályi ülésén számolt be az érdeklődőknek: „Tudományos szempontból három érdekességet emlitett a professzor az óriásharcsával kapcsolatban. A harcsa kopoltyúlemezeiből kiszámították, hogy a lélegző felület két négyzetmétert tesz ki, ezzel szemben egy 75 kilogram sulyu ember tüdejében kétszáz négyzetméter légző felület van. Ebből az következik, hogy az emberek elevenségi foka százszor nagyobb, mint a harcsáé. Alig másfél centiméter széles volt a harcsa szeme, pedig más halaknak hatalmas, nagy szemük van. Ennek az a magyarázata, hogy az ilyen nagy harcsa fenéklakó, a homályban él, úgynevezett szürkületi állat, amelynek nincs nagy szüksége fényre. Annál jobban hasznát veszi hatalmas bajuszainak, amelyekkel tapogatózik és oda csalogatja a táplálékot, mert ugy lógatja a vizben, mint valami gilisztát. A kifogott harcsa életkora különböző találgatásokra adott alkalmat, Gelei professzor megállapította, hogy a harcsa életkora pontosan 23 év.”
Gelei József nemcsak előadást tartott, hanem a legfontosabb eredményeket írásban is összegezte a Szegedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára sorozatában megjelent kiadványban, melynek a szerző „A szegedi óriás harcsák” címet adta.
A dolgozat bevezetőjében a következő indokokat sorakoztatta fel a halakra vonatkozó legfontosabb ismeretek közzétételét illetően: „Helyén valónak találtam ennélfogva, hogy tetemes méretű lényekről néhány adatot följegyezzek, életkoruknak, táplálkozásuknak és lélegzésüknek kérdésével részletesebben foglalkozzam, egyuttal az aránylag drága pénzen megkapható fejüket intézetemnek megszerezzem s a fej csontvázát a tudomány számára véglegesen megmentsem, illetőleg róluk néhány fényképfölvételt közöljek.”
Gelei József a kiadványban mindkét halnak részletes jellemzését adta, fotókat is közzétett a fejvázaikról, kopoltyúikról, mellúszóikról illetve fogaikról.
A két világháború között nagyméretű harcsákat nemcsak Bitó Antal, hanem a Szeged környéki halászatban ebben az időszakban fontos szerepet betöltő Antalffy-család halászai is fogtak, ám ezekkel kapcsolatban a rövid híradásokon kívül más források nem maradtak fenn.
A halászati viszonyokat Szeged térségében a két világháború közötti időszakban alapvetően meghatározta a halállomány drasztikus mértékű csökkenése, ami jelentős mértékben befolyásolta a halfogás lehetőségeit, valamint az ágazatból származó jövedelmet.
A város által birtokolt halászóvizek két csoportra tagolódtak, amelyek közül a megközelítőleg 12 kilométer hosszúságú tiszai szakasz az úgynevezett porgányi zsiliptől az államhatárig terjedt, az állóvizek a bel- és külterületen található tavakat és holtágakat foglalták magukban.
Az 1920-as évek folyamán a városi tanács több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy a halászatot házi kezelésben tartsa. Az illetékesek az akciótól a piaci árak mérséklését, a kifogott zsákmányból pedig nagyobb bevételt reméltek. A halmennyiség csökkenésének köszönhetően Szegeden már az 1890-es évektől kezdődően több alkalommal felmerült olyan halastavak, halgazdaságok létesítésének a gondolata, amelyekben a helyi fogyasztói igényeket messzemenően kielégítő halmennyiség szaporítására és tenyésztésére nyílt volna lehetőség.
Az óriás harcsákat Bitó Antal halászmester, halkereskedő alkalmazottai fogták ki a Tiszából. A Bitó halászdinasztia legismertebb tagja Bitó János (1859–1932) volt, akinek fordulatokban bővelkedő életútját a Szegedi Új Nemzedék hasábjain folytatásokban megjelenő önéletírásából ismerhetjük meg.
Szilágyi Miklós a „Halászóvizek, halásztársadalom, halászati technika” című kötetében Bitó életpályájára sajátos karriertörténetként tekint, ami azt példázza, hogy miképpen emelkedett halászati bérmunkásból a legvagyonosabb halkereskedők közé, megalapozva ezzel a család domináns szerepét ezen a területen. Bitó János mellett a halászmesterséget bátyja, Bitó Ferenc is gyakorolta, akinek tizenhárom gyermeke született.
Halálát követően egyik fia, az 1896-ban született Bitó Antalnak édesanyjával arra kényszerült, hogy átvegye a halászati üzem és a halértékesítés irányítását. Miután besorozták katonának, az első világháború idején a hídépítő zászlóalj kötelékében Kremsben, illetve az olasz harctéren teljesített szolgálatot.
1918-ben került haza, de halászati felszerelésük teljesen tönkrement, ezért újra kellett szervezniük vállalkozásukat. Bitó Antal a szegedi fisérek egyik utolsó képviselője volt, aki kiterjedt halászati bérleteire alapozva tudta sikeresen működtetni halcsarnokát, ahonnan nagy mennyiségű hallal láthatta el a város lakosságát. Halászati bérletei az 1940-es évek első felében teljesedtek ki, amikor egymással párhuzamosan gyakorolta a halászati jogot a Maros és a Tisza bizonyos szakaszain.
Az 1930-as évek végétől ingatlanok és földbirtokok vásárlásába próbálta befektetni a halkereskedelemből származó hasznot. Nagybátyjával, Bitó Jánossal ellentétben egyidejűleg működtette halászati bérletein alapuló halkereskedését, irányította földbirtokai művelését, amelyekhez alkalmanként a vendéglátói tevékenység társult.
A halkereskedelem számított a legfontosabb jövedelemforrásnak mindaddig, ameddig a második világháborút követően a halászat lehetőségei Bitó Antal számára fokozatosan beszűkültek. Ilyen helyzetekben mutatkozhatott meg a több lábon állást követő vállalkozói stratégia sikeressége, hiszen a földbirtokokról származó termények, illetve az ingatlanok bérbeadása kompenzálhatta a kieső bevételeket.
Az 1940-es évek végén a társadalmi-politikai változások már nem tették lehetővé a halászati bérlő, halkereskedő számára azt, hogy tovább folytassa a halászatra és a kifogott zsákmány értékesítésére alapozó üzleti vállalkozásaikat, a család tagjai ezért az 1950-es évektől teljesen más foglalkozást választottak maguknak.
Az írásunkban közölt, fekete-fehér fényképen a kapitális méretű, felfüggesztett harcsa mellett csizmában és kalapban Bitó Antal is feltűnik, aki a halat Rudolf téri halcsarnoka előtt közszemlére tette ki abból a célból, hogy minél többen láthassák a Tiszából kifogott zsákmányt. Szerencsénkre a fénykép hátoldalán a dátumot is rögzítette, ami nagy mértékben megkönnyíti a halfogás körülményeinek feltárását.
A szegedi újságok közül a Délmagyarország és a Szegedi Új Nemzedék részletes híradást közölt az eseményről, amiből megtudhatjuk azt, hogy a harcsát december 22-én délelőtt 11 óra körül fogták ki a vasúti híd és a Boszorkány-sziget közötti folyószakaszon. Bitó Antal és halászai, Asztalos Ferenc, Hódi István, Ungváry Ferenc és László György napi útjukat járták be a Tiszán, amikor a kapitális méretű hal a hálójukba akadt.
Délelőtt 10 órakor a közúti híd alatt horgonyzó halászbárkáktól ereszkedtek lefelé két ladikkal, amelyek közé egy lapsoló hálót feszítettek ki. A Boszorkány-sziget közelében befejezték a halfogást, a halászszerszámot összevonták, majd visszatértek oda, ahonnan elindultak. Amikor megkezdték a háló kiemelését, akkor vették észre, hogy annak súlya szokatlan mértékben megnövekedett. Mindannyian elcsodálkoztak azon, hogy „egy óriás harcsát fogtak, egy valóságos szörnyeteget.”
Nagy nehézségek árán sikerült kiemelni a vízből, a hálót össze-vissza szaggatta, végül kötelekkel sikerült megfékezni a méretes zsákmányt. A halászok gondosan lemérték: a súlya 105 kilogrammot nyomott, a hal hossza pedig elérte a 280 centimétert. Sikamlós testén csak úgy fürtökben lógtak a piócák.
A harcsát Bitó Antal december 24-én és 25-én délelőtt 9 és 11 óra között a Rudolf téren, a halcsarnoka előtt közszemlére tette, ahol az érdeklődők megtekinthették a zsákmányt. A halat nem helyben mérték ki, hanem elszállították Budapestre, ahol kilóját 5 pengő 50 fillérért értékesítették. Ennek oka az volt, hogy a hal hátán négy ujjnyi zsírréteg halmozódott fel, ezért csak hideg ételek elkészítésére bizonyult alkalmasnak.
Bitó Antalnak és halászainak nem ez volt az egyetlen kiemelkedő harcsafogása, hiszen a rákövetkező év, azaz 1930 telén és tavaszán újabb nagy halak akadtak a hálójukba. Februárban a tiszaugi híd közelében egy 110 kilós harcsát fogtak, melyet nagy nehézségek árán a jégzajlás ellenére Szegedre szállítottak. Ezt a halat is kiállították a Rudolf téren, nem vitték a fővárosba, hanem helyben mérték ki.
Áprilisban újabb óriási harcsát fogtak, melyről fénykép is készült. Hátoldalán Bitó Antal a fogás körülményeit, illetve a hal további sorsát a következőképpen örökítette meg: „1930. ápr. 10-én lett fogva a boszorkány szigetnél, hálóval 120 kg-mos harcsa 2.70 hosszú. Szegeden ki volt állítva két napig. Feje levágva 30 kg volt. A Természettudományi Intézet vette meg, és preparálta. A csontváza üveg alatt van az Intézetbe. Hódmezővásárhelyen is lett kiállítva (…) 1929 ősszel is fogtunk egy 111 kg-mos harcsát annak a fejét is az Intézet vette meg, így mind a két harcsafej a Természettudományi Intézet birtokában van.”
A Tiszából kifogott halak felkeltették Gelei József (1885-1952) zoológus érdeklődését is, aki alapos tudományos vizsgálat alá vette a harcsákat.
Eredményeiről 1930. február 5-én a Ferenc József Tudományegyetem Baráti Egyesületének természettudományi szakosztályi ülésén számolt be az érdeklődőknek: „Tudományos szempontból három érdekességet emlitett a professzor az óriásharcsával kapcsolatban. A harcsa kopoltyúlemezeiből kiszámították, hogy a lélegző felület két négyzetmétert tesz ki, ezzel szemben egy 75 kilogram sulyu ember tüdejében kétszáz négyzetméter légző felület van. Ebből az következik, hogy az emberek elevenségi foka százszor nagyobb, mint a harcsáé. Alig másfél centiméter széles volt a harcsa szeme, pedig más halaknak hatalmas, nagy szemük van. Ennek az a magyarázata, hogy az ilyen nagy harcsa fenéklakó, a homályban él, úgynevezett szürkületi állat, amelynek nincs nagy szüksége fényre. Annál jobban hasznát veszi hatalmas bajuszainak, amelyekkel tapogatózik és oda csalogatja a táplálékot, mert ugy lógatja a vizben, mint valami gilisztát. A kifogott harcsa életkora különböző találgatásokra adott alkalmat, Gelei professzor megállapította, hogy a harcsa életkora pontosan 23 év.”
Gelei József nemcsak előadást tartott, hanem a legfontosabb eredményeket írásban is összegezte a Szegedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára sorozatában megjelent kiadványban, melynek a szerző „A szegedi óriás harcsák” címet adta.
A dolgozat bevezetőjében a következő indokokat sorakoztatta fel a halakra vonatkozó legfontosabb ismeretek közzétételét illetően: „Helyén valónak találtam ennélfogva, hogy tetemes méretű lényekről néhány adatot följegyezzek, életkoruknak, táplálkozásuknak és lélegzésüknek kérdésével részletesebben foglalkozzam, egyuttal az aránylag drága pénzen megkapható fejüket intézetemnek megszerezzem s a fej csontvázát a tudomány számára véglegesen megmentsem, illetőleg róluk néhány fényképfölvételt közöljek.”
Gelei József a kiadványban mindkét halnak részletes jellemzését adta, fotókat is közzétett a fejvázaikról, kopoltyúikról, mellúszóikról illetve fogaikról.
A két világháború között nagyméretű harcsákat nemcsak Bitó Antal, hanem a Szeged környéki halászatban ebben az időszakban fontos szerepet betöltő Antalffy-család halászai is fogtak, ám ezekkel kapcsolatban a rövid híradásokon kívül más források nem maradtak fenn.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(fotók: Szeged Folyóirat)
