A Tisza-tó 2026. évre kiadott horgászrendje olyan szakmai, társadalmi és döntéshozatali problémákat vet fel, amelyek már nem tekinthetők pusztán technikai szabálymódosításnak, hanem a közösségi vízhasználat alapelveit érintik – olvasható Nagy Norbert Tisza-tavi horgász nyílt levelében, amelyet a Pecaverzumnak is elküldött. Az alább ezt olvashatják tartalmi módosítás nélkül.
Nagy Norbert nyílt levele:
A Tisza-tó kezelése új kézbe kerülésekor sok horgász és szakmabeli egyaránt abban bízott, hogy egy rugalmasabb, életszerűbb, a valós horgászati és ökológiai adottságokhoz jobban illeszkedő irány alakul ki.
Az első időszakban több korábbi korlátozás enyhítése ezt a várakozást erősítette. Ehhez képest a 2026-os horgászrend több ponton már szigorúbb, mint a korábbi évek gyakorlata, és összességében egy olyan szabályozási irány rajzolódik ki, ahol a problémák kezelésére adott első válasz egyre gyakrabban a tiltás.
A módosításokat megelőzően történt online kérdőíves felmérés és fórum. A közzétett adatok alapján azonban egyértelműen látszik, hogy a horgászok véleménye megosztott volt.
A téli pergetés tiltását a válaszadók 56,4 százaléka nem támogatta, ennek ellenére a tiltás bevezetésre került. Az éjszakai horgászat téli korlátozását 51,2 százalék támogatta, ami szakmailag és döntéshozói szempontból is nehezen értelmezhető egyértelmű társadalmi felhatalmazásként egy ilyen széles körű és hosszú távú intézkedéshez.
További kérdéseket vet fel, hogy a véleményezés e-mail címhez kötődött, nem pedig a Tisza-tavi területi jegyet váltók körére. Így nem kizárólag azok vettek részt a döntés előkészítésében, akik ténylegesen ezen a vízterületen horgásznak és annak következményeit viselik. Egy ilyen helyzetben jogos elvárás lenne egy szűkebb, ellenőrizhetőbb, valóban érintetti körre épülő konzultáció, különösen akkor, ha az eredmények megosztottak, mégis végleges, általános tiltások születnek.
A szabályozások indoklásában visszatérő elem az „ellenőrizhetetlenség”. Ez azonban döntéshozói szempontból sem tekinthető végső érvnek. Amennyiben egy módszer, időszak vagy horgászati forma ellenőrzése nehézségekbe ütközik, az elsősorban a szabályozási keretek és az ellenőrzési kapacitás fejlesztésének szükségességét jelzi, nem pedig azt, hogy a teljes tiltás lenne az egyetlen szakmailag megalapozott válasz. Az ellenőrizhetetlenségre hivatkozó döntések hosszú távon azt az üzenetet közvetítik, hogy a rendszer saját működési hiányosságait a szabályosan horgászókra terheli át, ami gyakorlatilag kollektív büntetésként jelenik meg.
Ez különösen problematikus annak fényében, hogy a vízeresztések következtében jelenleg is szűkebb a hasznosítható vízterület, kevesebb a kikötő és alacsonyabb a horgászlétszám. Már ebben a helyzetben is kihívást jelent az ellenőrzés. Felmerül a kérdés, hogy a főszezonban – amikor több kikötő működik, és a horgászlétszám jelentősen megnő – milyen eszközökkel lesz kezelhető ugyanez a probléma, ha jelenleg a válasz a tiltás. A bizalmat tovább gyengíti, ha a vízkezelési döntések időzítése nem kizárólag ökológiai vagy hidrológiai szempontokhoz (például vízállapothoz, hőfokhoz) igazodik, hanem más, akár rendezvény vagy pénzügyi logikák is szerepet kapnak.
A méretkorlátozások rendszere szintén következetlenségeket mutat, különösen a csuka esetében. Az 50-70 centiméter közötti megtartható mérettartomány rendkívül szűk, elsősorban a közepes méretű állományt terheli, miközben a nagyobb példányok kivétele gyakorlatilag kizárt. Egy nyílt, nagy kiterjedésű, természetes búvóhelyekben gazdag víztesten ugyanakkor nincs garancia arra, hogy a visszaengedett nagyobb egyedek később újra kifoghatók lesznek, így nem feltétlenül állítható egyértelműen, hogy ez a megközelítés minden esetben az állomány érdekét szolgálja.
Szakmailag nehezen védhető az a gyakorlat is, amikor egyes méretkorlátozások vagy szabályozási elemek indoklása közvetve vagy közvetlenül egy pergető világbajnokság érdekeihez kötődik. Egy néhány napos, néhány tucat résztvevőt érintő esemény miatt olyan szabályok kerülnek bevezetésre, amelyek több ezer horgász lehetőségeit befolyásolják éveken keresztül, miközben a halállomány alakulása nem igazodik versenynaptárhoz, és nem egy szezon alatt regenerálódik.
Más nagy kiterjedésű vizek gyakorlata bizonyítja, hogy léteznek árnyaltabb, szakmailag is védhető megoldások. A Balatonon például nem általános tiltás van a nagyobb ragadozóhalakra, hanem felső mérettartományhoz kötött, korlátozott darabszámú megtartás. Csukából 75 centiméter felett naponta egy példány, fogassüllőből 70 centiméter felett szintén egy példány tartható meg. Ez a modell azt mutatja, hogy a szabályozás nem kizárólag „tilt vagy nem tilt” logikában működhet, hanem képes arányos, kontrollált kereteket kialakítani.
Biológiai szempontból is indokolt lenne következetesebben alkalmazni azt az elvet, hogy az állomány fennmaradását hosszú távon az szolgálja leginkább, ha minden faj egyedei legalább egyszer sikeresen ívhatnak, mielőtt kivételre kerülnek. Egyes fajoknál – például a harcsa 60 centiméteres alsó mérethatáránál – ez jelenleg nem feltétlenül teljesül, így olyan egyedek is elvihetők, amelyek még nem járultak hozzá a szaporodáshoz. Nagy, természetes jellegű vizeken ugyanakkor az emeltebb alsó mérethatár mellett is biztosítható a nagyobb példányok növekedése, miközben stabilabb utánpótlás alakul ki.
A fenti kérdések nem a szabályozás szükségességét vitatják, hanem annak arányosságát és következetességét. Sok esetben a visszafogás, a mennyiségi vagy módszerbeli csökkentés szakmailag megalapozottabb és hatékonyabb megoldás lehet, mint a teljes tiltás. Léteznek köztes, ellenőrizhető alternatívák: feltételes engedélyezés a teljes módszertilalom helyett; pergetésnél egyértelmű, technikai feltételek – például meghatározott szerelék- vagy horoghasználat, ideértve az offset megoldást is – amennyiben valóban a nem kívánt sérülések és visszaélések csökkentése a cél; valamint az éjszakai horgászat olyan szabályozása, amely nem végletekben gondolkodik.
Külön figyelmet érdemel, hogy a ragadozóhalas horgászok a területi jegyek megváltásával ugyanúgy hozzájárulnak a rendszer fenntartásához, mégis kevésbé jelennek meg a fejlesztési irányokban. A bevételek felhasználása döntően a pontyhorgászatot szolgálja, miközben a ragadozóhalas oldal gyakran korlátozásokkal találkozik az állomány- és élőhelyfejlesztés helyett. Pedig a ragadozóhalas horgászatra jelentős igény mutatkozik, és a hozzájárulás ebben a körben is azonos mértékű.
A hosszú távú cél nem az kellene legyen, hogy egyre nehezebb legyen halat fogni, hanem az, hogy több hal legyen a vízben, egészséges állományokkal és valódi horgászélménnyel. Ennek alapja az élőhelyfejlesztés: ívóhelyek, búvóhelyek és természetes struktúrák megőrzése és fejlesztése, amely hosszú távon valóban csökkenti a folyamatos tiltások szükségességét.
Nem szabálymentességről vagy kivételezésről van szó. Arról van szó, hogy a tiltás ne az első, hanem az utolsó eszköz legyen egy összetett rendszerben.
A kérdés továbbra is nyitott: a jelenlegi irány valóban előre viszi a Tisza-tavi horgászatot, vagy inkább hosszú távon szűkíti a lehetőségeket?
A Pecaverzum a nyílt levelet elküldte a Tisza-tó halgazdálkodásra jogosultjának, a Mohosz Tisza-tavi kirendeltségének. Ha érkezik reakció, közzétesszük azt is.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: pixabay.com)
