Szakember magyarázta el, mi áll a busatánc hátterében

Ha egy nagyra nőtt busa csónakban ülő ember fejének ugrik, abból komoly sérülés, ájulás lehet. A Magyarországon megtalálható két busafaj egyike sem honos idehaza, rengeteg kárt okoznak mind a természetben, mind a horgászoknak.

Sorra jelennek meg a közösségi médiából származó videók a sajtóban busák érdekes, egyben ijesztő viselkedéséről: a termetes halak tömegével ugranak a levegőbe magasan a felszín fölé. Mintha valaki tüzet gyújtott volna alattuk, és kétségbeesve próbálnának szabadulni a lobogó vízből – természetfilmekben láthattunk korábban ilyesmit az Egyesült Államokból. Most azonban Magyarországon, pontosabban a Kárpát-medencében vagyunk, a teljesség igénye nélkül a Vág Komáromnál, a Tisza Szegednél, a Körösbe futó Ladányi-csatorna Békésszentandrásnál szerepel a helyszínek között – írja a 24.hu.

Mi áll a busatánc hátterében? Miért rendkívül káros e faj inváziója? Dr. Vitál Zoltán hidrobiológust, a MATE Halászati Kutató Központjának tudományos főmunkatársát kérdezte a portál.

A vízből történő tömeges kiugrás a fehér busára jellemző, laikusként nyugodtan fogalmazhatunk úgy: menekülési stratégiájának része. A másik Magyarországon megtalálható faj, a pettyes busa inkább a mélybe húzódik a veszély elől. Amikor ugyanis a víz alatt támadás éri a halakat, őrült felszín alatti vágtába kezdenek, miközben a víz színe fölé ugrálva el-eltűnnek a vadász szeme elől, ezzel még tovább fokozzák a káoszt. Az emberi tevékenység persze itt is bezavar.

„A csónakmotorok keltette hangok és rezgések váltják ki belőlük a viselkedést, ráadásul láncreakcióról van szó: ha egy-két hal elkezd »ugrálni«, a többiek is megijednek, és százával vetik magukat a levegőbe” – mondja Vitál Zoltán.

A szakember szerint inkább érdekes, mint csodálatos látvány, illetve meglehetősen veszélyes, ha az ember a vízen van. A legrosszabb, ha két csónak halad egymás mögött kis távolságban vagy mondjuk vízisíelőt húz maga után, mert így az első motor által megriasztott busák a mögötte érkezőt kapják telibe.

Még egy 2-3 kilós hal is keményen fejbe tudja vágni az embert, de a fehér busa méteresre és 15-20 kilósra is megnő. Az ilyen találkozásoknál csak a vakszerencsén múlik, mekkora baj sülhet ki belőle a csonttöréstől az ájuláson, vízbe esésen keresztül ki tudja meddig. A már említett amerikai folyókon már semmit nem bíznak a véletlenre, plexi és háló védi a busákkal foglalkozó kutatók hajóinak vezetőit.

Magyarországon viszont egyelőre nagyon is újkeletű problémáról van szó, a busák inváziója ugyanis 10-15 éve indult be igazán, noha már így is komolyan veszélyezteti vizeink élővilágát.

Mint utaltunk rá, Magyarországon a fehér és a pettyes busa van jelen, mindkettő Kínából származik, az első szállítmány 1963-ban érkezett hazánkba. Később már a Szovjetunióból hozták az utánpótlást, és mint a pokolba vezető legtöbb út, ez is csupa jószándékkal volt kikövezve: a magyar haltermelésnek akartak lökést adni a jövevényekkel. Csakhogy húsuk nem igazán találkozott a magyarok ízlésével, a rendszerváltás idején pedig az addigi jelentős közel-keleti importnak is lőttek.

Pedig – kis kitérőként – Vitál Zoltán szerint közepes-jó húsminőségről van szó, amely megfelelő receptekkel jóízű is lehet. A busák elkészítésében a kísérletező kedvűek számtalan remek ötletet lelhetnek fel az interneten, a példa kedvéért pácolva, füstölve, grillezve, fasírtként vagy akár kolbászként is jó ételnek kínálkozik. További előnye, hogy nagy és kevés szálkát tartalmaz, a nagyobb példányokból akár 3-5 centiméter vastag filéket is nyerhetünk, mely még számos további lehetőséget rejt magában az elkészítés módjait tekintve.

A konyhából az ökológia terepére visszatérve tehát busákat kevés kivétellel halastavakba telepítették, ilyen kivétel például a Balaton. Csakhogy idővel a halak „megléptek”, mára pedig országszerte elterjedtek természetes vizeinkben.

„Ma már minden közepes és nagy folyónkban, tavunkban megtalálható mindkét faj, de a fehér busa lényegesen gyakoribb, mint a pettyes” – jegyzi meg a kutató.

És hogyan lesz a jelenlétből invázió? Úgy, hogy ezek a halak remekül érzik magukat a magyar vizekben – a klímaváltozás hatására egyre jobban –, illetve jelentős előnyöket élveznek őshonos konkurenseikkel szemben. Általános igazságként az invázióssá váló fajok sikerének receptje, hogy „otthon hagyják” ragadozóik, parazitáik, patogénjeik jelentős részét, és így van ez a busákkal is új, magyarországi élőhelyükön.

Életük első három évében hihetetlenül gyorsan nőnek, az első évben már elérhetik akár a 30 centit is, ezzel pedig már „ki is nőtték” a legtöbb ragadozó száját. Élősködőikről csak annyit, hogy Vitál Zoltán parazitológus kollégái számára szakmailag a busa az egyik legunalmasabb halfaj, mert alig találni rajta élősködőt. Rendkívül szaporák, a legnagyobb példányok több kilogrammnyi ikrát is lerakhatnak, ami milliós nagyságrendű ivadékot jelent. Sikerük titka tehát alacsony mortalitásuk és utódaik hatalmas száma.

Ettől persze még élhetnének csendben, békességben őshonos társaik mellett, csakhogy a természetben az erőforrások igencsak ki vannak számolva, a legtöbb inváziós faj azzal okozza a legnagyobb kárt, hogy konkurenciát jelent a táplálékforrások felhasználásában. A busák viszont ennél is keményebb ellenfelek.

Planktonevő halakról van szó, a vizet a kopoltyúíveiken elhelyezkedő szűrőszerven préselik át, miközben a vízben lebegő táplálék odabent marad, vagyis kiszűrik a vízből táplálékukat. A plankton pedig a vízi élővilág aprónépe, a legegyszerűbb definíció szerint minden élőlényt ide sorolunk, amely saját mozgása elhanyagolható a vízáramlás erejéhez képest.

Vagyis ezeket az apróságokat a víz kénye-kedve szerint sodorja, a busák pedig, mint a medence víztisztítója, milliószámra fogyasztják őket. Egy nagy probléma van ezzel, mégpedig hogy kikelése után, ivadék korában minden halfajunk planktonnal táplálkozik.

Képzeljük el, ahogy a gramm töredékét elérő ivadék a 20 kilós »tankkal« versenyez ugyanazért a táplálékért. Nemcsak hatalmas hátránnyal indul, hanem ha nem vigyáz, még maga is a busa gyomrában végezheti – habár a busáknak nincs valódi gyomra, az emésztés a nagyon hosszú bélben zajlik le – jegyzi meg a biológus.

Kutatási eredmény ugyan nincs rá, de megtörténhet, hogy a plankton részeként halivadékokból is busatáplálék lesz. Márpedig nem esznek keveset, a fehér egy méteresre és 15-20 kilósra, míg a pettyes busa 1,5 méteresre is megnőhet, amihez 50 kiló feletti tömeg is párosulhat – nem valami nyurga halak. Észak-amerikai kutatások igazolták, hogy erős kapcsolat áll fenn a fehér busa egyedszámának növekedése és a horgászattal hasznosítható halfajok populációinak csökkenése között.

Logikus is, hiszen az ivadékok a busák miatt kevesebb táplálékhoz jutnak, legyengülnek, könnyebben esnek ragadozók, kórokozók áldozataivá. Hazánkban körülbelül a 2000-es évekig a környezeti tényezők egyensúlyban tarthatták a busák arányát, de az elmúlt 15 évben határozottan sokasodnak, és terjeszkednek. Valószínűleg ennyi idő kellett nekik a magyarországi viszonyokhoz való teljes alkalmazkodáshoz, illetve a klímaváltozással melegedő vizeink kifejezetten optimálissá váltak számukra. Nem túlzás azt állítani, hogy a busák inváziója nagyon komolyan veszélyezteti a magyar folyókat, legyen szó horgászati vagy ökológiai szempontról: egész egyszerűen kiszorítják az általuk elfoglalt élőhelyekről az őshonos fajokat.

Minden víztérnek megvan az eltartóképessége, a képlet igen leegyszerűsítve: ha a 100 százalékból 5 százalék a busa, akkor 95 százalék lehet a többi faj aránya, míg ha 60 százalék a busa, a többieknek csak 40 marad. Vagyis nem pluszként vannak a vizekben, hanem más fajok egyedei helyett, és elsősorban a fehér busa igencsak gyorsan növeli arányát.

Tenni ellenük úgynevezett szelektív ökológiai halászattal lehet, a biológus szerint nagyon fontos lenne ezt minél több helyen alkalmazni. Ez egyedül a Tisza-tavon működik jól, aminek jó példáján lehetne a teljes országban megkezdeni a szükséges gyérítést. Addig viszont a busák nemcsak maradnak, de egyre nagyobb mértékben szaporodnak, és teszik tönkre Magyarország vizeinek élővilágát.