Mohácsnál augusztus 4-én fél méterrel alacsonyabb volt a vízállás, mint a valaha mért legalacsonyabb érték, de sok más rekord is megdőlt, és nem 1-2 centiméterrel, hanem sokkal. Miközben mindenki megoldást keres, rendre előkerül a vízlépcső gondolata, azzal az ígérettel, hogy egyszerre oldja meg a vízhiányt és a kisvízszintekből fakadó nehézségeket. A WWF Magyarországnak nincs jó hírünk azok számára, akik ezt szeretnék hinni. Alább a szervezet közleményét közöljük tartalmi változtatás nélkül.
A magyarországi Duna síkvidéki folyó. Minimális az esése, ami azt jelenti, hogy vízerőművet építeni itt értelmetlen.
A turbinák meghajtásához esés kell, ami a folyó felső szakaszán van, síkvidéken azonban nincsen. Aszályos időszakban a vízlépcső nem oldja meg sem a vízhiányt, sem a hajózhatóságot – a felső, belépcsőzött szakaszok a legjobb példa erre: ott ugyanúgy vízhiánnyal küzdenek és szünetel a hajózás, mint nálunk, a szabad folyású Dunán. A tározókban összegyűlő víz mennyiségét tekintve csalóka, közel sem olyan sok, mint aminek elsőre tűnik.
A vízlépcső vizet nem teremt!
Ha kevés víz érkezik felvízről, akkor annak javarészét tovább is kell engedni az alvíz felé, hogy az ottani szakaszok ne száradjanak ki. A Dunának most is van vízhozama – valóban kevés, de van –, és ilyenkor a felső szakaszokon sincs több. A mederben átmenetileg tározott mennyiséget az ipar, a mezőgazdaság és a lakosság hamar feléli.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) saját közleményében is kiemelte, hogy „a vízlépcsők rövid távon képesek a vízhozam időbeli kiegyenlítésére vagy átmeneti tározására, azonban a Duna teljes vízkészletét tartósan nem tudják visszatartani”.
Hozzátették azt is, hogy „Ausztriában 12 darab duzzasztó működik, amely rövid távú megoldást tesz lehetővé, de alapjaiban nem oldja meg a klímaváltozás okozta sokkot”.
A vízlépcsők környezetét töltés vagy magas domborzat határolja, ami néhány kivételtől eltekintve elzárja egymástól a folyót és az árterét; amikor nincs csapadék és nem érkezik árhullám, a medertározókat sem lehet feltölteni.
A folyó és ártere élő rendszert alkot. Minél természetesebb és változatosabb ez a rendszer, annál ellenállóbb a szélsőségekkel szemben. Az árterek eredendően szivacsként működnek és hatalmas víztömegeket tárolnak a felszínen és a felszín alatt egyaránt. Azonban egy ártereitől megfosztott folyónak nincsenek ilyen víztartalékai, ezért a tartós csapadékhiány a mostanihoz hasonló extrém kisvizes állapotot eredményez.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a Duna medre folyamatosan mélyül, ezért a vízszint egyre alacsonyabb. A vízlépcső ezen sem segít, sőt, a medermélyülés egyik oka éppen a felvízi vízerőművek által okozott hordalékhiány.
A medermélyülés hátterében a felborult hordalékegyensúly áll. A Duna a saját hordalékágyán folyik, és dinamikus egyensúlyra törekszik: mozgatja, lerakja vagy felveszi a hordalékát. A folyószabályozások, a vízerőművek és a múlt századi hatalmas kavicskitermelések ezt az egyensúlyt felborították, amire a folyó a meder mélyítésével reagál.
Mi vezetett a medermélyüléshez, és mi lehet a megoldás?
Meder- és áramlásszabályozó műtárgyak építése (párhuzamművek, sarkantyúk): ezek a hazai Dunán nagy sűrűséggel, egymást követve sorakoznak; a vízlevezetés gyorsítása és a tartós hajózhatóság biztosítása érdekében felgyorsították az áramlást, így a hordalékmozgást is, hogy ne keletkezzenek zátonyok. Ezek miatt egyes szakaszokon a Duna medrének szélessége közel felére szűkült. Megoldás: a műtárgyak korszerű átalakítása – ahogyan éppen most történik Sződligetnél.
Vízerőművek mint a fő „hordalékmumus”: a tározókban lelassul az áramlás, a hordalék lerakódik és csapdázódik, ezáltal a vízlépcsők alatt súlyos hordalékhiány alakul ki (ami fent csapdázódik, az alul hiányzik). Ezt a folyó a saját medréből kénytelen pótolni, így az sajnos mélyül, a vízszint pedig süllyed.
A bősi vízlépcső üzemeltetőinek saját elmondása szerint a vízlépcső alatti Dunán előfordulnak 18-20 méteresre kimélyült gödrök, szakaszok is (viszonyításként a hazai Dunán közlekedő teherhajók maximális merülési mélysége 2,5 m). Megoldás: síkvidéken nem szabad új vízerőművet építeni; a meglévők átjárhatóságát – nemcsak a halak és más élő szervezetek átjutását, hanem a hordalékét is! – kell javítani. Alvízen célzott hordalékpótlásra és nemzetközi hordalékgazdálkodásra van szükség.
Múlt századi kavics- és homokkitermelés: az építkezésekhez alapanyagként több százmillió köbméter kavicsot és homokot emeltek ki a mederből, ami ma szintén nagyon hiányzik.
Megoldás: a kimélyült szakaszokon célzott hordalékpótlásra van szükség, valamint olyan innovatív megoldások tesztelésére, amelyek nem a vízteret emelik meg, hanem a kimélyült medret képesek apránként, szakaszosan visszaemelni.
Árterek és mellékágak leválasztása, valamint a folyópart természetes mozgásának megakadályozása: hordalék nemcsak felülről érkezhet, hanem oldalról is, de az ármentesítés, a mellékáglezárások és az egykor természetes folyópartokat mesterségesen rögzítő eróziógátló partbiztosítások miatt megszűntek a természetes hordalékforrások – nemcsak a Dunán, hanem az összes mellékfolyón is. Megoldás: a partbiztosítások szakaszos elbontása, a mellékágak helyreállítása.
A korszerű hordalékgazdálkodás eszközei sokfélék, és számos külföldi példa bizonyítja, hogy a medermélyülés lassítható vagy megállítható. A klímaváltozás mérséklése globális feladat, de a természetalapú helyreállítás helyben gyors és kézzelfogható eredményt hozhat.
„A 2022-es aszályt történelmiként emlegették; bízunk benne, hogy az idei év a felismerés éve lesz” – zárták a közleményt.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: WWF Magyarország)
