Nyolc éve folyamatosan csökken a vízszintje a szedresi Ős-Sárvíznek, amelyben számos veszélyeztetett faj él. Ha az idei év aszályosabb lesz az előzőeknél, akár ki is száradhat a tizennégy hektáros, három kilométer hosszú Tolna megyei holtág.
„Határozottan állíthatom, hogy ez egy tendencia, és már a második év, amikor nem jött vissza a vizünk a vízgyűjtő területünkről február végére, március elejére” – kongatta meg a vészharangot a Pecaverzum által megszólaltatott Erdélyesi János.
A Szedres és Vidéke Horgász Egyesület elnöke 2013 óta folyamatosan figyeli és dokumentálja a vízszint alakulását, ami mostanra már bőven elérte a kritikus értéket. Erdélyesi János szerint a holtág óriási veszélyben van. „Ha az előző évek, amúgy is csapadékszegény nyarához képest most egy még aszályosabb következik, akkor akár ki is száradhat a holtág. Egy szárazabb nyári napon akár két centiméteres csökkenés is tapasztalható, ami több ezer köbméter vizet jelent.”
A csatorna jellegű, vadregényes, sokak által romantikus jelzővel illetett, kanyargós vízterület a Duna-Dráva Nemzeti Park északi részén terül el. A Szedresi Horgász Egyesület 1959-ben alakult, már akkor létezett egy eliszaposodott terület úszó nádszigetekkel, kisebb-nagyobb tavacskákkal. A tagok aztán elkezdték a területgondozást és a telepítést, a tó halfaunája pedig egyre csak bővült.
Az igazi fordulat a hetvenes évek végén következett be, amikor a néhány száz méterre csordogáló Sárvíz (Nádor-csatorna) holt medrének kotrásával egybefüggő, tizennégy hektáros tórendszert hoztak létre. Ekkor medermélyítésre és szélesítésre is sor került a helyi termelőszövetkezet közreműködésével.
Az Ős-Sárvíz vagy Szedresi-tó a kilencvenes évek közepétől kiemelt jelentőségű természetmegőrzési terület, Natura 2000 védelem alatt áll.
Számos ritka, veszélyeztetett faj él a tóban és környékén, köztük a többi között a széles kárász, a szivárványos ökle, a réti csík, a kockás-, erdei-, vízisikló vagy éppen a mocsári teknős.
A mostani helyzet súlyosságát jelzi, hogy az egyesület elnöke által mért ponton szeptemberben mindössze harmincöt centiméter volt a vízállás, ami akkor majdnem egyméteres mínuszt eredményezett. Idén pedig csak akkor indult meg a víz, amikor normális állapot szerint már telítettnek kellene lennie a medernek.
A probléma akkor a legnagyobb minden évben, ha a csapadékos időszakok elmaradnak, illetve nem megfelelő időben jönnek. Ha például nincs augusztusban, szeptemberben vagy októberben csapadék, illetve a tavaszi feltöltődés nem maximalizálódik májussal, áprilissal bezárólag, akkor nagyon rossz helyzetbe kerül a víz, mert hátrányból indulnak neki a nyári, kánikulai időszaknak.
Az tehát, hogy eddig nem következett be természetvédelmi katasztrófa, csak embertől független tényezőknek, mondhatni a szerencsének köszönhető.
„Amikor azt mondom, hogy ötven centink van a tavaszi maximumhoz képest szeptemberben, az egy viszonylag vállalható állapot, de amikor már kilencven centi mínuszról beszélünk, ami gyakorlatilag május elejétől szeptember közepéig elfogy a holtágból, az már úgy gondolom, igen komoly figyelemre adhat okot. Vízutánpótlás szempontjából most csak felfelé tudunk tekinteni” – indokolta az elnök, hogy szerinte miért kellene sürgősen cselekedni.
„A holtágtól a Nádor-csatorna (Sárvíz) ötszáz méterre folyik légvonalban. Egy mobil keresztgát segítségével duzzasztást kellene eszközölni. Ez a gát akkor zárná el a csatornát, amikor mi akarnánk, egy apró kis patakmederrel a felduzzasztott vizet a tó északi végén beengednénk a holtágba, majd a déli végén a felesleget ugyanúgy visszacsorgatnánk. Ha ezt egy laikusnak elmesélem, aki sétál a tó partján, ő ezt tök természetesnek veszi” – magyarázta az egyszerű és szerinte húszmillió forintból kivitelezhető megoldást Erdélyesi János.
Csak, hogy ő nem laikusnak mesélte el a terveket, hanem hivatalos szervekhez fordult – nem sok sikerrel, pedig kereste a Duna-Dráva Nemzeti Parkot, a Magyar Országos Horgász Szövetség - Mohosz-t, az Agrárminisztériumot, sőt, még a köztársasági elnöknek, illetve a WWF Hungary nevű természetvédelmi civil szervezetnek is írt.
A Pecaverzum is megkereste az érintetteket. Amint megérkeznek az érdemi válaszok, azokat is közzétesszük.
Legutóbb tavaly nyáron a kiskunhalasi Sóstó fennmaradása forgott veszélyben: olyan alacsony volt már a vízszint, hogy kilátszódott a halak háta. A természetvédelmi katasztrófát akkor csak példaértékű összefogás eredményeképpen sikerült megelőzni: többszázméteres csövön keresztül a város technikai vizével töltötték fel a harminc hektáros tavat, amely a homokhátság azon kevés szikes vízterületeinek az egyike, amelynek sikerült fennmaradni.
