A Balaton ködbe burkolózott hajnalán Gelencsér Csaba olyan jelenetnek lehetett részese, amely inkább emlékeztetett egy mitológiai eposzra, mint egy hétköznapi pergetésre. A tó mélységéből egy heraklészi erejű kapással bukkant elő a horgásztúra-vezető harmadik legnagyobb süllője, amelyet valaha fogott.
„Egy átlagosnak induló horgászat hajnalán léptem a Balaton partjára, ahol a dermesztő köd úgy simult a vízre, mintha maga az Alvilág lehelete borítaná be a tájat. A vastag thermoruhámban lassan mozogtam, mint egy harcos, aki félálomból ocsúdva készül a sors által kijelölt csatára. Pakoltam a régi csónakom kérges testébe a botokat. Amikor elindultam, úgy vágtam neki a tó üres végtelenének, mint Odüsszeusz a nyílt tenger sorsdöntő bizonytalanságának, keresve azt a titkot, amelyről minden pergető álmodik, de amelyet csak keveseknek adatott meg érinteni. A víz ma szokatlanul nyugodt volt, mintha Poszeidón háromágú szigonyát a tó fenekére fektette volna, és pihenőt adott a hullámoknak” – kezdte a Pergető Kalandok Facebook-oldalon megjelent beszámolóját Gelencsér Csaba.
A balatoni horgásztúra-vezető szerint általában az erős lehűlés után másfeles és kettes süllőkre lehet számítani, azonban már az első dobásoknál érezte, hogy a nap sorsképlete többet ígér a megszokottnál.
„Az ég borult volt, de minden borult égbolt mélyén ott lappang egy pillanat, amely talán egész életünket meghatározza” – fogalmazott.
Dél körül néhány megfogott süllő után megálltak ebédelni.
„A dobozból majszoltam a zabkásámat, félig a monitorra pillantva… és akkor megjelent Ő. A mélység királynője. Több mint egy éve nem láttam ekkorát a monitoron. Olyan volt, mintha Titánok keze faragta volna a sötétségbe, és most előlépett volna egyetlen remegő pillanatra, megmutatva magát a csónakban utazóknak. A gyomrom összeszorult, az ösztön mély, ősi jelzése végigszaladt rajtam: különleges példányt találtunk, olyat, amely a horgász emlékezetének Pantheonjába kerül. Nem csak egy hal volt. Éreztem, hogy valami több. Minden kiesett a kezemből, mint ahogy Hector engedte el pajzsát a végső ütközetben” – esett szinte transzba a pergető.
Tudta, hogy a szél szülte áramlás pillanatok alatt eltüntetheti a jelenést, ezért felkapta a 100 grammos botját és egy 18 centis gumihalat, és megdobta a megfelelő szöget.
„A vezetés finom volt és mégis feszültséggel terhes, az apró téli trükkök pontos rendszere, amelyet csak azok ismernek, akik már megtapasztalták a Balaton rideg bölcsességét. A hal megfordult. Meglátta. Követte. Ekkor az idő megtagadta a törvényt. Megnyúlt, elrepedt, torzult. A világ elcsendesedett körülöttem, mintha az istenek egyetlen mozdulattal elnémították volna a szelet is, hogy meghalljam a saját szívem lüktetését. Az ütés előtti pillanat – amikor a hal már ott van a csali mögött, de még nem döntött – olyan volt, mint az a végtelen hosszúságú másodperc, amikor Leonidas szemben állt Xerxész hadával és tudta: a döntés súlya már nem az emberek világáé” – aztán eljött heraklészi ütés: erős, határozott, könyörtelen.
„A bevágás után a bot spicce az ég felé mutatott, mintha az Olimposz csúcsát akarta volna megérinteni – folytatta a történetet Gelencsér Csaba. – A fárasztás szigorú volt és gyors, mégis tele volt veszélyes menekülésekkel, mélyre törő kirohanásokkal, a csónak alatti sötétségben végrehajtott támadásokkal. Igazi párbaj volt, ahol a mélység ereje feszült össze minden tapasztalatommal, tudásommal és hitemmel. A percek óráknak tűntek, mint amikor Leonidas tartotta a vonalat a végsőkig, mert tudta: vannak csaták, amelyek nem a kard miatt maradnak meg, hanem a lélek miatt. Aztán feljött. Egy ezüstben ragyogó óriás, amelynek látványára elakadt a lélegzetünk. Tudtuk, hogy tíz feletti. A merítés biztos volt, a kezek remegtek, de a mosoly már ott írta a jövőnkbe a történetet.”
Az órássüllő hosszát nedvesített mérőn 97 centinek, pólyában mérve a tömegét pedig 10,51 kilónak határozták meg.
„Életem harmadik legnagyobb süllője, és kivétel nélkül mindhárom ebből a világszinten is egyedülálló vízből, a Balatonból látogatott meg néhány pillanatra. Ez már nem szerencse, hanem kiváltság. Ajándék. Áldás. Gyorsan, tisztelettel dolgoztunk. A hármashorog kicsi volt, alig hagyott nyomot. Nem vérzett, nem sérült, egyetlen elegáns farokcsapással méltósággal tűnt el a mélység sötétjében. Ekkor tört ki belőlünk az önfeledt öröm. Ujjongtunk, mint gyerekek karácsony reggelén, amikor még hiszünk a csodákban. A Balaton ma újra adott egy pillanatot, amelyért egy teljes életet is érdemes végigküzdeni. Hálás vagyok ezért a vízért, azért, hogy itt dolgozhatok, és hogy ennyien jöttök velem átélni ezeket a pillanatokat. Néha még ebéd közben is. Fergeteges élmény volt. Köszönöm, Balaton. Ne felejtsétek: Aki nem dobja, az nem fogja!” – hálálkodott végezetül a magyar tengerhez Gelencsér Csaba irodalmi magasságokba emelkedett írásában.
Videó:
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Pergető Kalandok FB-oldal)
