Két évvel azután, hogy halkutatók jelezték, a hazai vizekben is várható egy állasküszfaj megjelenése, június 29-én elő is került a faj első bizonyított magyarországi példánya. A szávai állasküsz (Alburnus sava) egyedét a Duna uszódi szakaszán, Paks közelében, a Paksi Atomerőmű kibocsátásának monitorozása során fogták – számoltak be a Halászat folyóirat augusztusi számában.
A Halászat folyóirat 2024. évi 4. számában Halasi-Kovács Béla és Harka Ákos már jelezték, hogy hazánktól délebbre több helyen is észlelték az állasküsz egyik faját, ezért várható a megjelenése a magyarországi vizekben. Két év sem telt el, és ez be is következett.
A június 29-i nappali mintavétel során nagy teljesítményű, Hans Grassl EL 64IIGI típusú elektromos mintavételi eszközzel dolgoztak. A szávai állasküsz első hazai példányát a Duna uszódi szakaszán, a strand alatti kövezés előtti nyíltvizes területen, egy küszcsapatban fogták.
A példány teljes testhossza 212 milliméter, standard testhossza 187 milliméter volt. Az oldalvonal mentén 63, fölötte 10, alatta pedig 4 pikkelysort lehetett számolni.
A hátúszó úszósugarainak száma III-8½, a mellúszóinak úszósugár-képlete 1-15½, a farokalatti úszó úszósugár-képlete pedig III-15½ volt. A hasi él két pikkelynyi hosszúságban csupasz.
Az Uszódnál fogott egyed legfontosabb adatait az alábbi táblázatban mutatjuk be. A táblázatban a most fogott példány adatai mellett feltüntetjük a Bogutskaya és munkatársai (2017) által közölt, a fajra jellemző értékeket is.
A faj tudományos háttere
Az állasküsz különleges és egyben rejtélyes tagja a dunai, és ezzel a magyar halfaunának. A hazai történeti szakirodalomban, ha nem is gyakran, de megjelenik a Duna vízrendszerének történelmi Magyarországhoz tartozó vizeiben előforduló fajként (Halasi-Kovács 2017). Elsőként Herman (1872, 1887) írta le a Maros vízrendszeréhez tartozó Mezősáhi-tóból, amely ma már Románia területén található. Kispatić (1893) a Drávából és a Szávából, Medić (1896) pedig a Duna zimonyi szakaszáról jelezte a faj előfordulását.
A mai Magyarország területéről a Tisza szegedi szakaszáról Gerber, Győrffy és Háry (1898), illetve Szilády (1925) leírásából van ismeretünk. Kolosváry (1958) szintén említi a faj tiszai előfordulását. Vásárhelyi (1958, 1961) pedig összesen 16, változatos típusú hazai álló- és folyóvízből írta le az állasküszöt.
Sajnos a történeti adatoknak egy jelentős része nem lett részletesen dokumentálva, míg másik részük megsemmisült abban az 1956-os tűzvészben, amit egy orosz tüzérségi támadás okozott a Természettudományi Múzeum Baross utcai épületében (www.mtmt.blog.hu). A Vásárhelyi által gyűjtött, és a miskolci Herman Ottó Múzeumban fellelhető példányokról Harka Ákos utólag végzett vizsgálata megállapította, hogy azok valójában küszök vagy ivadék halikrák. Így nem is csoda, hogy az állasküszt a jelenkori faunisztikai szakirodalom nem jelzi a recens hazai halfajok között (Halasi-Kovács & Harka 2012, Harka & Sallai 2025).
De nemcsak a faj előfordulása, hanem a taxonómiai sajátosságai is számos izgalmas momentumot rejtenek a halak iránt érdeklődők számára.
A Duna vízgyűjtőjéből először Heckel írt le 1836-ban egy állasküszfajt Alburnus mento néven (magyarul: állasküsz). Ő a faj ausztriai elterjedési területeként a Traun-folyó vízgyűjtőjéhez tartozó szubalpin tavakat (Gmundnersee /ma Traunsee/, Attersee) jelölte meg, kiemelve, hogy a faj csak ritkán jut innen a Dunába. Ugyanakkor a faj elterjedési területeként jelölte meg a Duna felső, bajorországi szakaszát is (Heckel & Kner 1858). Ezt követően Antipa (1909) a Fekete-tengerből, valamint annak nyugati vízgyűjtőjéhez tartozó felsős tavaiból (Razim, Zaton, Sinoe-Liman) és a Duna alsó szakaszáról a ponto-kaszpikus elterjedésű Alburnus chalcoides változataként (A. chalcoides Gueldenstaedt var. danubicus) egy új, anadrom vándorló állasküszöt határozott meg, amelynek elnevezése a mai taxonómiai konszenzus alapján faj rangban Alburnus danubicus (magyarul: al-dunai állasküsz). Véleménye szerint az al-dunai állasküsz a Dunában egészen Ostrovig felhatol.
A következő lépést Kottelat és Freyhof (2007) európai jelentőségű taxonómiai munkája jelentette, amely jókora követ dobva az európai haltaxonomia évtizedes állóvizébe (Halasi-Kovács & Harka 2012) jelentősen átformálta az európai édesvízi halfajok taxonómiai képét. Ők az Alburnus mento és az Alburnus danubicus mellett leírtak egy új állasküszfajt Alburnus sarmaticus néven. Míg közben az al-dunai állasküsz véleményük szerint kihalt, és bizonyító példánya sem maradt fenn a fajnak, az általuk leírt új faj elterjedési területeként annak Fekete-tengeri elterjedésén túl a Közép-Duna vízgyűjtőjéhez tartozó folyók közül a Száva felső szakaszát, illetve a Száva vízrendszeréhez tartozó szlovén Kolpa (magyarul Kupa) folyót jelölték meg.
A bukaresti Antipa Múzeum ajándékaként 1957-ben a Természettudományi Múzeumba került, Antipa által A. ctábhalcoides var. danubicus-ként azonosított példány alapján azonban Halasi-Kovács Béla igazolta, hogy a Kottelat & Freyhof által leírt faj csak az Alburnus danubicus szinonimája, így az elnevezése érvénytelen (Halasi-Kovács 2017).
Ezzel szinte párhuzamosan Bogutskaya és munkatársai (2017) a Duna középső szakaszának vízgyűjtőjéből – az elterjedés központjaként a Száva vízrendszerét megjelölve – egy új, folyóvízi, potamodrom állasküszfajt írtak le. Az új faj tudományos neve Alburnus sava, utalva a faj elterjedési területére. Így jelenleg három dunai állasküszfajt tartunk számon: (1) állasküsz (Alburnus mento); (2) szávai állasküsz (Alburnus sava); (3) al-dunai állasküsz (Alburnus danubicus).
Bár első ránézésre a küsz (Alburnus alburnus) és az állasküszök nagyon hasonlítanak egymáshoz, több olyan merisztikus, azaz megszámolható bélyeg is van, ami alapján azok mégis jól elkülöníthetők egymástól. Az egyik, jól számolható határozóbélyeg az oldalvonal mentén található pikkelyek száma, ami a küsz esetében mindig kevesebb: a farokúszó szegélyéig 42-50 darab, de a farokúszón további három-négy pikkely található ezeken felül. Az állasküszök pikkelye kisebb, így az oldalvonal mentén a farokúszó szegélyéig 52-71 darabot lehet számolni.
Szintén fontos elkülönítő bélyeg a pikkely nélküli hasi él hossza. Ez a küsznél a hasúszó alapjától kezdve a végbélnyílásig végig pikkelytelen, míg az állasküszök esetében legalább részben pikkellyel borított. Bár nem a merisztikus bélyegek közé tartozik, de fontos különbség, hogy a küsz standard testhossza jellemzően nem haladja meg a 16 centimétert, míg az állasküszök ennél nagyobbak is lehetnek, a kifejlett példányok standard testhossza meghaladja a 20 centimétert.
A három dunai állasküszfaj még ennél is jobban hasonlít egymásra. A legfontosabb elkülönítő bélyegeik a hasi él pikkelyetlensége, a farokalatti úszó osztott úszósugarainak száma, és a kopoltyútüskék száma. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az állasküszök teljesen biztos elkülönítését csak több merisztikus és morfometriai bélyeg együttes alapján lehet elvégezni, mivel azok átfedők, így az elkülönülés inkább statisztikai alapon történhet teljes bizonyossággal (Bogutskaya et al. 2017).
Nem is lehet csodálkozni az állasküszfajok nagyfokú hasonlóságán. A genetikai vizsgálatok azt jelzik, hogy a fekete- és azovi-tengeri fajok genetikai szempontból alig különböznek egymástól, ráadásul a kaszpi-tengeri elterjedésű kaszpi állasküszöt (Alburnus chalcoides) leszámítva ezek nem alkotnak monofiletikus csoportot, vagyis nem mutatnak egyenes leszármazási vonalat. Emiatt több, molekuláris genetikai taxonómiai munka a szávai állasküszöt nem tekinti genetikailag igazolt, faji szintű taxonnak, inkább az al-dunai állasküsz, vagy még tágabb értelemben az Alburnus chalcoides fajkomplex egy helyi, folyóvízi ökotípusának vagy morfológiai variánsának tartja (Mangit & Yerli 2017, Schönhuth et al. 2018, Bektas et al. 2020, Charmpila et al. 2025).
Ezt a látszólagos ellentmondást a különböző taxonómiai – molekuláris, biológiai – megközelítés okozza, azonban a zoogeográfiai adottságok ismerete segítheti a dunai állasküszök jelenkori taxonómiai helyzetének pontosabb megértését. A filogenetikai kutatások azt igazolják, hogy az Alburnus nemzetség, és az egyes fajainak, változatainak létrejötte egy komplex, fluktuáló folyamat eredménye, amelyet az egyes földtörténeti korokban ismétlődő izolációk és szétterjedések határoznak meg (Charmpila et al 2025).
Az Alburnus nem kiválása az oligocén végére – miocén elejére tehető. Ebben az időszakban záródott el teljesen a Tethys óceántól annak északi ágaként a Paratethys az afrikai kőzetlemez észak felé történő mozgása és az Alpok kiemelkedése okán, és vált végleg félsós vízi beltengerré, amely az Alpoktól egészen a mai Aral-tóig húzódott. A küszök és állasküszök szétválása a miocén középső fázisában ment végbe. Az állasküszök kialakulása a Keleti-Paratethys izolációjához kötődik, amikor a mai Fekete-tenger, Kaszpi-tenger és az anatóliai medencék előterében hatalmas, felsős és édesvízi lagúnarendszerek jöttek létre. Ez magyarázhatja egyúttal az állasküszök alapvetően anadrom életmódját.
Az állasküszök első nagy szétterjedésében, és ezzel együtt a mai, ponto-kaszpikus elterjedési határainak kialakulásában a késő miocén korban bekövetkezett Messiniai-krízis játszhatott döntő szerepet. A fekete-tengeri, és ezzel együtt a dunai állasküsztaxonok kialakulása ugyanakkor nagyon fiatal jelenség. A filogenetikai kutatások szerint az egyes taxonok közötti alacsony genetikai divergencia arra utal, hogy azok a glaciális, így például a dunai refugiumok izolációja, valamint az inter- és posztglaciális kolonizáció eredményeként alakultak ki (Hewitt, 2004; Kotlík et al., 2004; Perdices et al., 2015).
A fentiek alapján az körvonalazódik, hogy a 2017-ben leírt szávai állasküsz a fajképződés nagyon fiatal fázisában lévő taxon, amely ugyanakkor a Duna középső vízgyűjtőjében kimutathatóan terjed (Harka és Halasi-Kovács 2024), morfológiai szempontból stabil, potamodrom, folyóvízi életmódú populációként ökológiai szempontból különbözik, és reproduktívan is feltételezően izolált a másik két dunai állasküsztől (Vučić et al. 2017).
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Halászat folyóirat)
