Ha egy ember ásít, még egy hal is követheti – ez a tudományos megállapítás arra utal, hogy az egyik legegyszerűbbnek tűnő emberi reflex valójában ősi viselkedésforma, amely több fajra is jellemző. A Johns Hopkins Egyetem kutatói szerint az ásítás nem unalomból vagy udvariatlanságból történik, hanem az agy vérellátását javítja és a figyelmet fokozza. A legmeglepőbb azonban az, hogy ez még a hidegvérű állatoknál is működik: egy elefánt ásítása emberekre is hatással lehet. Sőt, már az is elég, ha valaki az ásításra gondol vagy arról olvas.
Meglepő felfedezést tettek a tudósok: az emberi ásítás még a halakra is ragályos. Ebből arra következtettek, hogy ez a reflex egy komplex evolúciós jelenség, amely fajokon is átível. A kutatók szerint ez a viselkedésforma a megfázáshoz hasonlóan terjedhet még a hidegvérű állatok között is − írta a Focus alapján az Index.
Andrew Gallup, a Johns Hopkins Egyetem viselkedésbiológia professzora úgy véli, nem minden állat ásít a Földön, de úgy tűnik, ez a viselkedés jellemző minden gerincesre, ugyanis nagyon hasonló állkapocsmozdulatot mutatnak be ásításkor.
A szakértő megjegyzi, hogy ezt már dokumentálták halaknál, kétéltűeknél, hüllőknél, madaraknál és emlősöknél is. Így a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az ásítás valószínűleg eredetileg az állkapcsos halaknál fejlődött ki, és később jelent meg az emlősöknél.
Az ásításról azonban sokkal többről szól, mint ahogy azt általában gondolnánk, a kutatók ugyanis azt gondolják, hogy ez a mozdulatsor – a koponya területén lokalizált izmok tartós nyújtása – növeli a véráramlást az agyba. Erősíti az artériák vérellátását, ami a tudósok szerint fontos szerepet játszik ébredéskor.
Érdekes módon az embereknél az ásítás stigmatizálódott, és az unalom jeleként hivatkoznak rá. A tudósok ezzel szemben megjegyzik, hogy ez inkább annak a jele, hogy az ember megpróbál odafigyelni valamire. Az állatok számára azonban ez nem jelent problémát, ásíthatnak anélkül, hogy félnének attól, hogy tettüket félreértelmezik.
Gallup professzor szerint a halaknál és a tengeri emlősöknél megfigyelt ásításhoz hasonló viselkedés nagyon hasonlít a szárazföldi gerinceseknél megfigyelt viselkedéshez. Ezért ez egy nagyon sztereotipikus cselekvési mintát feltételez, amely minden fajra jellemző, ezért könnyű azonosítani.
A tudósok korábban már számos kutatást végeztek az ásítás funkcionális jelentőségéről. Az a tény, hogy ennyi fajnál megmaradt, adaptív funkcióra utal.
Feltételezik, hogy az agyi vérellátás erősítésében, az izgalom stimulálásában és a tétlenség állapotából az aktivitásba való átmenetben és vissza játszik szerepet. A legfurcsább jelenség benne a ragályosság, vagyis hogy egy ember ténylegesen kiválthatja egy másik ásítását.
Azonban ez nem csak azonos faj képviselői között működik, akár egy elefánt után is elkezdhetünk ásítozni.
Ugyan még csak most kezdik a kutatók megérteni, mitől olyan ragadós, de már ismert, hogy az embereknél és egyre több állatfajnál figyelhető meg az, hogy hajlamosak egymás után ásítani. Vagyis, ha látjuk, hogy más ásít, mi is elkezdünk.
Meglepő módon már az ásításról való gondolkodás vagy az arról való olvasás is kiválthat ilyen reakciót, tehát aki olvassa ezt a cikket, valószínűleg ásítani fog.
Ez a kutatás rávilágít arra, hogy az élővilágban nincs véletlenül megmaradó viselkedésforma. Az ásítás univerzális jelenléte a gerincesek között azt sugallja, hogy alapvető biológiai funkcióval rendelkezik, amely túlmutat az egyszerű reflexen.
Az ásítás ragályosságának felfedezése pedig azt mutatja, hogy az állatvilágban a viselkedési minták átvitele sokkal komplexebb, mint korábban gondoltuk.
Ha egy emberi ásítás képes kiváltani egy halét, ez arra utal, hogy az idegrendszeri mechanizmusok, amelyek ezt a jelenséget vezérlik, mélyebben gyökereznek az evolúció történetében.
Az ásítás tehát nem egyszerűen az unalom jele, hanem egy ősi, adaptív viselkedésforma, amely összeköti a különböző fajokat és a közöttük levő interakciót.
