A nagy gébhatározó: Így ismerd fel a hét magyarországi gébet!

A magyarországi vízrendszerekben hét gébfaj él (folyami géb, tarka géb, Kessler-géb, kerekfejű/feketeszájú géb, csupasztorkú géb, kaukázusi törpegéb, amurgéb). Ezek közül csak legutóbbi számít a hatályos törvény értelmében inváziósnak, a másik hat spontán jövevényfajként van meghatározva.

Egyes haltani kutatók azonban másként látják a helyzetet, és 2022-ben, a Rosalia kézikönyvek sorozatban megjelent Özönállatfajok Magyarországon című kiadványban összesen 118 állatfajt mutatnak be, amelyeket inváziósként írnak le, köztük megtalálható mind a hét gébfaj.

A horgászok sokszor nem tudják megkülönböztetni a gébeket, és még olyanra is rendszeresen akad példa, hogy azt hiszik, védett hal és visszaengedik – erről Sallai Zoltán haltani kutató beszélt a Pecaverzumnak.

Szerinte a legfontosabb, hogy eloszlassuk ezt a tévhitet, és tudatosítsuk, hogy egyik sem élvezi jelenleg a természetvédelem oltalmát, korábban valóban szerepelt a tarka géb és a folyami géb is a védett fajok listáján, de ez mára megváltozott. Minden horgászt arra kért, hogy ne engedjen vissza egyetlen gébet se.

Az inváziós faj (a magyar nyelvű szakirodalomban sokszor özönfaj) olyan idegenhonos faj, amely miután sikeresen leküzdi a természetes terjedési gátakat, akadályokat (például folyókat, tengereket, sivatagokat) képes természetes elterjedési területén kívül megtelepedni, tömegesen elszaporodik, nagy területeken elterjed, és jelentős károkat okoz mind a természetvédelem, mind a gazdaság számára.

„Gyakorlatilag igen, elméletileg nem” – így lehetne arra a kérdésre válaszolni, hogy inváziósak-e a gébek.

„A történelmi Magyarország területén a nagy részük jelen volt, majd amikor a faunaterületünk csökkent a trianoni békeszerződés miatt, gyakorlatilag ezek kívül rekedtek. Az elmúlt két-három évtizedben kezdtek el észak felé terjeszkedni, vélhetően a globális felmelegedéssel hozható összefüggésbe” – nyilatkozta Sallai Zoltán, aki fényképeket is küldött honlapunknak.

Most ezek segítségével és az Özönállatfajok Magyarországon című kiadványban megjelentek alapján összefoglaljuk a legfontosabb tudnivalókat, a gébeket magyarországi megjelenésük időrendi sorrendjében mutatjuk be. A kaukázusi törpegébet kivéve mindenhol két fényképet mutatunk, a második a nászruhás.

Elöljáróban azt fontos megjegyezni, hogy a kaukázusi törpegébet kivéve mindegyik gébnek a hím példányai nászidőszakban sötét színűek. Azt is fontos megemlíteni, hogy az amurgéb más családba tartozik – az alvógébfélék családjának tagja –, anatómiailag is eltér az igazi gébektől, mert nincs tapadókorongja, különállóak a hasúszói.

Tarka géb (Proterorhinus semilunaris)

Eredeti elterjedési terület:

A tarka géb egy ponto-kaszpi gébféle (Gobiidae), melynek eredeti elterjedési területe az Azovi-, a Fekete és az Égei-tenger medencéjében található. Korábban a Proterorhinus semilunaris és a P. marmoratus taxonokat még egy fajnak tekintették, és a korábbi hazai irodalmakban a tarka gébet P. marmoratus tudományos néven tárgyalták.

A molekuláris genetikai vizsgálatok eredményeként azonban megállapították, hogy valójában két külön fajról, egy édesvízben (P. semilunaris) és egy tengerben élőről (P. marmoratus) van szó.

A sótűrő (euryhalin) Proterorhinus marmoratus tengerekben, tengerparti részeken és brakkvizes területeken, míg a nálunk is előforduló tarka géb (P. semilunaris) kizárólag édesvizekben, így a tengerekbe torkolló folyamok és folyók (pl. Duna, Dnyeszter, Don, Kubán) még állandóan édesvizű alsó, valamint középső és felső szakaszain, továbbá az ezekbe torkolló vízfolyásokban fordul elő.

Magyarországi megjelenése:

Sem szándékos, sem pedig halszállítmánnyal történő véletlen betelepítésére nincs adat. Valószínűleg közvetlenül az Al-Duna, illetve a Magyarország alatti Közép-Duna-szakasz irányából jutott el a Kárpát-medencébe. Feltételezhetően a déli irányból történő terjedése egyrészt spontán módon, másrészt a hajók segítségével történt.

A Duna középső és felső vízrendszerének meghódítása után a Majna–Rajna vízrendszere mellett a Dnyeper felső szakaszát, a Visztulát és a Morvát is meghódította. A hajók ballasztvizével Észak-Amerikába is eljutott. A Nagy-tavakat és az ezekbe torkolló folyókat is sikeresen kolonizálja.

A tarka géb a legelőször leírt idegenhonosnak tartott halfaj Közép‐Európában. Feltételezhető, hogy az Al-Dunán és a folyó Magyarország alatti szakaszán már megjelent, mielőtt Budapestnél az első példányait 1872-ben megtalálták.

Napjainkra állománya – a többi gébfaj gyors elterjedése miatt – a főágban megritkult, de a legtöbb mellékfolyóban és kisebb patakokban gyakori.

Országos jellegű felmérések alapján hazánk leggyakoribb pontokaszpi eredetű gébfaja. A Duna és a Tisza teljes hazai szakaszán, számos mellékágukban és befolyóikban megtalálható, emellett több mesterséges és természetes állóvízben (bányatavak, Fertő, Balaton) is előfordul, és folyamatosan terjed. A Balatonban is ezt a fajt tartják az első idegenhonos halnak.

Biológiája:

A tarka géb egyik legkisebb testű halfajunk. Legnagyobb testmérete ritkán éri el a 10 centiméter. Teste és feje oldalról lapított. Két hátúszója van, farokúszója lekerekített, tövénél egy sötétbarna vagy fekete félhold alakú folt látható (latin nevét – semilunaris – is erről kapta).

Hasúszói tapadókoronggá módosultak. Orránál két kis csövecske látható, angol neve (Western Tubenose Goby) erre utal. Oldalvonala nincs. Mind a fiatal, mind a felnőtt példányok sárgás, olykor sárgásbarna alapszínűek, és szabálytalan sötétbarna, esetenként fekete mintákkal díszítettek.

Ívási időszakban a tejesek színe jóval sötétebbé, akár egészen feketévé válik. Az úszók világosabbak, de ívási időszakban ezek is teljesen besötétülnek. Rövid életű faj, általában két-három, de legfeljebb négy évig él. Mindkét nem egyedei már kétévesen ivarérettek. Ívása több részletben zajlik áprilistól júliusig. Ikráit valamilyen víz alatti tereptárgy (pl. kövek, sziklák, kagylóhéjak, fatörzsek, gyökerek, alámosott növényzet, padkák) alá rakja.

Előszeretettel használja a kövezések, kőszórások sziklái közötti üregeket. Szapora faj, a nőstény méretétől függően egyszerre 80-120 ikrát is lerakhat. Az ivadékok kikeléséig a hím őrzi a fészket.

Táplálékát szinte kizárólag bentikus életmódú gerinctelenek adják, árva- (Chironomidae) és csípőszúnyog- (Culicidae), kérész- (Ephemeroptera) és álkérészlárvák (Plecoptera), felemáslábú (Amphipoda) és ágascsápú rákok (Cladocera), a nagyobb példányoknál megfigyelték, hogy ritkán halikrát vagy halivadékot (Pisces) is fogyasztanak.

Bentikus életmódú faj, hazánkban a sekély, változatos aljzatú élőhelyeket kedveli. Élőhelyválasztásában évszakos változást nem figyeltek meg. A frissen kolonizált víztestekben elsősorban a sziklás, kavicsos részeket, mesterséges kőszórásokat kedveli, de gyenge kompetitorként a nagyobb testű gébfélék (Gobiidae) könnyen kiszorítják.

Ahol tömeges, ott szinte valamennyi élőhelytípusban számítani lehet a megjelenésére, de a lápos, mocsaras jellegű részeket kerüli.

Ökológiai igényei Magyarországon:

Hazánkban az egyes vízterekben nem mutatható ki jelentős eltérés az élőhelyválasztásában. A Dunában, a Tiszában és ezek mellékfolyóiban a kövezéseket, illetve a természetes köves, sziklás, kavicsos élőhelyeket kedveli, ahol megfelelő mennyiségű búvóhelyet talál a ragadozók elől. Ugyanakkor a később megjelenő, de egyes vizeinkben mára tömegessé váló nagyobb testű, esetenként agresszívebb ponto-kaszpi gébfajok – mint a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) és a Kessler-géb (Ponticola kessleri) – megjelenését követően a kövezésekről, kavicsos aljzatú folyószakaszokról teljesen kiszorult, viszont a mellékágak és befolyók homokos, olykor iszapos szakaszain gyakori.

Ökológiai problémák:

Az őshonos halfaunára alapvetően az élőhelyért és a táplálékért folytatott versengéssel hat. Ezenkívül azokon az élőhelyeken, ahol nagy állománynagyságot ér el, a táplálékául szolgáló makroszkopikus vízi gerinctelenekből álló faunát képes átalakítani.

Kis testmérete miatt ideális zsákmánya számos őshonos ragadozó és nagyobb testű mindenevő (omnivor) halnak. Az eddigi vizsgálatok az angolna (Anguilla anguilla), a balin (Leuciscus aspius), a csuka (Esox lucius), a domolykó (Sqalius cephalus), a harcsa (Silurus glanis), a jász (Leuciscus idus), a kősöllő (Sander volgensis), a sügér (Perca fluviatailis), a süllő (S. lucioperca) és a menyhal (Lota lota), illetve a döntően halevő kockás sikló (Natrix tessellata) táplálékában mutatták ki.

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatásairól nincs információ.

Védekezési lehetőségek:

Azokból a víztestekből, ahol megjelent, teljesen eltűntetni jelenlegi tudásunk szerint nem lehetséges. Ragadozó halak nagyobb mennyiségben történő telepítésével állománya csökkenthető. Zárt vízrendszerek, pl. bányatavak esetén biocidek alkalmazása elképzelhető, de későbbi ismételt betelepülését ez sem tudja megakadályozni.

Folyami géb (Neogobius fluviatilis)

Eredeti elterjedési terület:

Ponto-kaszpi elterjedésű gébfaj, melynek eredeti elterjedési területe a Kaszpi-, a Fekete-, az Azovi- és a Márvány-tenger medencéjében található. Sótűrő (euryhalin) fajról lévén szó, megtalálható a tengerek partjainál, a betorkolló folyók (pl. Duna, Dnyeszter, Dnyeper, Don, Kubán, Bug, Volga, Urál) brakkvízi és édesvízi szakaszain is.

Bentikus életmódú faj, a tengerekben a sekély, homokos részeket kedveli. Élőhelyválasztásában évszakos változást is megfigyeltek, míg nyáron 0,5-5 méteres mélységekben fordul elő, addig ősszel és télen a mélyebb, 5-10 méteres részeket keresi. Folyókban is elsősorban a homokos aljzatot választja, de előfordul kavicsos-sziklás aljzaton is.

Magyarországi megjelenése:

Eredeti előfordulása a Dunán a Duna-deltától Vaskapuig húzódott, terjedése a vízierőmű-rendszerhez kapcsolódó tározók elkészülte után kezdődhetett.

A faj Magyarországra kerülésének pontos időpontja nem ismert. Először a Balatonból jelezték tömeges előfordulását 1970-ben. Mivel sem szándékos, sem pedig halszállítmánnyal történő véletlen betelepítésére sincs adat, ezért valószínűleg a Duna magyarországi szakaszán már korábban megjelent. Feltételezhetően a déli irányból történő terjedése egyrészt spontán módon, másrészt a hajók segítségével, azok fenékvizében történhetett.

A Duna hazai szakaszáról csak 1984-ben írták le, a Tiszából csak 1993-ban. Napjainkra már a Rajna és az Elba vízrendszeréig is eljutott.

Biológiája:

A folyami géb kis testű halfaj, legnagyobb testhossza hazánkban 10-15 centiméter. Két hátúszója van, farokúszója lekerekített. Hasúszói tapadókoronggá módosultak. Színe barnásszürke, testét szabálytalan foltok tarkítják. Ívási időszakban a tejesek színe jóval sötétebbé, egyes esetekben egészen feketévé válik.

Rövid életű faj, általában három-négy, de legfeljebb öt-hat évig él. Ivarérettségét már a második évben elérheti, ívása több részletben zajlik áprilistól júniusig. Ikráit valamilyen víz alatti tereptárgy (pl. kövek, sziklák, kagylóhéjak, fatörzsek) alá rakja. Az ivadékok kikeléséig a hím őrzi a fészket. Táplálékát általában bentikus életmódú gerinctelenek, árvaszúnyoglárvák (Chironomidae) és ágascsápú rákok (Cladocera) adják. A nagyobb példányok esetenként kis testű halakat is fogyasztanak.

Ökológiai problémák:

Az őshonos halfaunára alapvetően az élőhelyért és a táplálékért folytatott versengéssel hat. Ezenkívül azokon az élőhelyeken, ahol nagy állománynagyságot ér el, ott a táplálékául szolgáló makroszkopikus gerinctelenek fajösszetételének átalakításával is számolni kell.

Kis testmérete miatt ideális zsákmánya számos őshonos ragadozó halnak – harcsa (Silurus glanis), csuka (Esox lucius), sügér (Perca fluviatilis), süllő (Sander lucioperca), menyhal (Lota lota) –, illetve halevő madárnak is.

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatásairól nincs információnk. Kismértékben a horgászturizmusra lehet hatással, mivel azokat a területeket, ahol nagy mennyiségben van jelen, a horgászok inkább elkerülik.

Védekezési lehetőségek:

Azokból a víztestekből, ahol megjelent, teljesen eltüntetni jelenlegi tudásunk szerint nem lehetséges. Esetlegesen ragadozó halak nagyobb arányú telepítésével állománya kordában tartható.

Kessler-géb (Ponticola kessleri)

Eredeti elterjedési terület:

Ponto-kaszpi eredetű gébféle. Eredeti elterjedési területe a Fekete-tenger nyugati partvidéki területeire és a betorkolló folyók torkolati (jellemzően brakkvízű) szakaszára korlátozódott, illetve megtalálható volt a Kaszpi-tengerben, a Volga-delta környékén. Az Azovi-tengerből és vízgyűjtőjéről hiányzott. A part menti zóna fenéklakó halfaja. Elsődleges élőhelye a növényzettel benőtt kövessziklás partok térsége. Homokos, illetve kagylótörmelékes élőhelyen ritkábban található meg.

Magyarországi megjelenése:

A Duna-deltában eredetileg is gyakori faj volt, nagyjából a Vaskapuig hatolt fel. Az 1960-as évekig csak néhány adata volt ismert a Duna felsőbb szakaszáról, nagyjából Palánkig. Terjeszkedése az 1970-es évektől vált intenzívebbé: 1986-ra már a teljes jugoszláviai folyamszakaszon jelen volt. Pintér Károly a Magyarország halai című könyvének első kiadásában halászfogásokra hivatkozva már feltételezi jelenlétét, de első, minden kétséget kizáróan azonosított példányát 1996-ban fogták Dömös alatt.

Biológiája:

A kifejlett, három-öt éves egyedek testhossza a 17 centimétert is elérheti. Folyók parti zónájában, illetve a betorkolló kisebb vizek torkolati szakaszán él. Olyan vizekben fordul elő, ahol a sótartalom 3 százaléknál alacsonyabb. Az inváziós állományok esetén leírták, hogy az azokhoz tartozó példányok már az első életévük végén ivarérettek.

Ívása elhúzódik (április-június), a nőstény több részletben rakja le ikráit – összesen általában 2000–3000 darabot –, elsősorban kövekre vagy kagylóhéjakba. A többi gébféléhez hasonlóan a fészket a hím az ivadék kikeléséig őrzi. Táplálékát elsősorban bolharákok (Gammaridae), víziászkák (Asellidae) és kisebb mértékben más makroszkopikus gerinctelenek alkotják. Ez jelentős átfedést mutat a többi gébféle táplálkozásával. A nagyobb termetű egyedek halfogyasztása esetenként jelentős lehet.

Ökológiai igényei Magyarországon:

Megtelepedése után állománya gyors növekedésnek indult a hazai Duna-szakaszon, melynek csak a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) inváziója szabott gátat. A feketeszájú géb jobb kompetíciós képességgel rendelkezik, így leszorította a Kessler-gébet a számára optimálisnak tekintett kövezésekről, ezért a dunai populációja – bár számottevő maradt – a korábbinál kisebb méretű. A Duna teljes hazai szakasza mellett megtalálható a Rábában és az Ipolyban, illetve a Dunába befolyó kisebb vizek torkolati szakaszain is.

Ökológiai problémák:

A Kessler-géb – a többi ponto-kaszpi gébfajhoz hasonlóan – a vízi makroszkopikus gerinctelenek fogyasztásával képes jelentősen átalakítani a táplálékhálózatot. Ennek kárát elsősorban az olyan őshonos és védett halfajok látják, mint a hasonló életmódú botos kölönte (Cottus gobio) és a hasonló táplálkozású széles (Gymnocephalus baloni), illetve selymes durbincs (G. schraetser).

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatása nem ismert. A többi gébfélével, főként a feketeszájú gébbel (Neogobius melanostomus) együtt elsősorban a dunai horgászoknak okoznak kellemetlenséget. Megjegyzendő, hogy húsa kitűnő minőségű és szálkátlan, eredeti elterjedési területén a nagyobb példányokat halásszák.

Védekezési lehetőségek:

A Kessler-géb napjainkban főként spontán terjed az egyes részvízgyűjtőkön belül, ezért az ellene történő védekezés lehetőségei korlátozottak. Nagyobb távolságokat (vízgyűjtők, részvízgyűjtők között) azonban rendszerint hajók fenékvizében vagy a hajótestre tapadva, potyautasként tettek, tesznek meg. Ha ezt sikerülne megállítani vagy kontroll alatt tartani, akkor a további hosszú távú terjedés kockázata jelentősen lecsökkenne.

Feketeszájú géb/kerekfejű géb (Neogobius melanostomus)

Eredeti elterjedési terület:

A feketeszájú géb egy ponto-kaszpi elterjedésű gébféle (Gobiidae), melynek eredeti elterjedési területe a Fekete-, a Márvány-, az Azovi- és a Kaszpi-tenger medencéjében található.

Sótűrő (euryhalin) fajról lévén szó, megtalálható a tengerek partjainál, valamint a betorkolló folyók (pl. Duna, Dnyeszter, Dnyeper, Don, Kubán, Bug, Volga, Urál) brakkvízi és édesvízi szakaszain is.

Magyarországi megjelenése:

Mivel sem szándékos, sem pedig halszállítmánnyal történő véletlen betelepítésére sincs adat, ezért valószínűleg az Al-Duna, illetve a Duna felső szakaszának irányából jutott el térségünkbe. Feltételezhetően a déli irányból történő terjedése egyrészt spontán módon, másrészt hajók segítségével, azok fenékrészének felszínén, illetve egyes hajótípusok fenékvizében történt.

A Duna vízrendszerének meghódítása után a Balti-tenger vízgyűjtőjében is sikeresen terjed, de tengerjáró hajókkal eljutott Észak-Amerikába is, ahol szintén inváziós fajként tartják számon.

A faj Magyarországra kerülésének pontos időpontja nem ismert. Első példányait 2001‐ben gyűjtötték a Duna gödi szakaszán (1670 fkm). Azóta a leggyakoribb gébféle lett a középső Duna-szakasz mentén, és terjedését számos mellékfolyóban is megfigyelték már.

2017-ben megjelent a Tiszában, ahonnan robbanásszerűen terjedt a Tisza középső szakaszán és mellékfolyóiban. A Balatonból Siófok térségében (és a Sió siófoki szakaszán) 2017 őszén jelezték első előfordulását.

Biológiája:

A feketeszájú géb egy kis testű halfaj, legnagyobb testmérete hazánkban ritkán éri el a 15-20 centimétert. Két hátúszója van, farokúszója lekerekített. Hasúszói tapadókoronggá módosultak. A fiatal példányok palaszürkék, a kifejlett egyedek szürkésbarnák és testüket szabálytalan sötétbarna, fekete foltok, díszítik. Zöldes mintázatú első hátúszóját sötétbarna vagy fekete folt díszíti. Ívási időszakban a tejesek színe jóval sötétebbé, akár egészen feketévé válik. Az úszók végei világosabbak, de ívási időszakban ezek is teljesen besötétülnek.

Rövid életű faj, általában három-négy, de legfeljebb öt-hat évig él. A hímek a második, a nőstények a harmadik évben érik el az ivarérettséget. Ívása több részletben zajlik áprilistól júniusig. Ikráit valamilyen víz alatti tereptárgy (pl. kövek, sziklák, kagylóhéjak, fatörzsek) alá rakja. Előszeretettel használja a kövezések, kőszórások sziklái közötti üregeket. Nagyon szapora faj, a nőstény méretétől függően egyszerre 200-5200 ikrát is lerakhat.

Az ivadékok kikeléséig a hím őrzi a fészket. Táplálékát általában bentikus életmódú gerinctelenek adják, árvaszúnyogok (Chironomidae) lárvái, ágascsápú rákok (Cladocera), halikra és halivadékok. A nagyobb példányok esetenként kis testű halakat is fogyasztanak.

Bentikus életmódú faj, a tengerekben a sekély, homokos részeket kedveli. Élőhelyválasztásában évszakos változást is megfigyeltek. Míg nyáron inkább a sekélyebb, 1–1,5 méteres mélységekben fordul elő, addig ősszel és télen a mélyebb, 5-20 méter mély részeket keresi.

Mind a tengerekben, mind a folyókban elsősorban a sziklás, kavicsos, mesterséges kőszórásokat kedveli, de a kolonizált élőhelyeken előfordul finomabb kavicsos-homokos aljzaton is.

Ökológiai igényei Magyarországon:

Hazai élőhelyválasztásában nem mutatható ki jelentős eltérés a különböző kolonizált élőhelyek között. Mind a Dunában, mind Tiszában, illetve ezek mellékfolyóiban is a kövezéseket, természetes köves, sziklás, kavicsos élőhelyeket kedveli, ahol megfelelő mennyiségű búvóhelyet talál a ragadozók elől. Ugyanakkor számtalan dunai és tiszai befolyóban a homokos, esetként iszapos szakaszokon is megtalálható, olykor nagy tömegben.

A számára optimális élőhelyeken mind a partközeli, sekély élőhelyeken, mind a meder mélyebb részein tömegesen fordul elő. Legnagyobb állományai a Dunában és az abba torkolló vízfolyásokban találhatók, de számos folyónkban és csatornában is előfordul, illetve napjainkban is terjed. A Balaton mellett mély, tiszta vizű bányatavakból is előkerült.

Ökológiai problémák:

Az őshonos halfaunára alapvetően az élőhelyért és a táplálékért folytatott versengéssel hat. A Dunában a botos kölöntével (Cottus gobio) azonos élőhelyet használ. Azokon a területeken, ahol nagy állománynagyságot ér el, a táplálékául szolgáló makroszkopikusgerinctelen-faunát képes teljesen átalakítani, kifalni.

Kis testmérete miatt ideális zsákmánya számos őshonos ragadozó halnak. Az eddigi vizsgálatok az angolna (Anguilla anguilla), a balin (Leuciscus aspius), a csuka (Esox lucius), a harcsa (Silurus glanis), a kősöllő (Sander volgensis), a sügér (Perca fluviatilis), a süllő (Sander lucioperca) és a menyhal (Lota lota), illetve halevő hüllők (Reptilia) és madarak táplálékában mutatták már ki.

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatásairól nincs információ. Kismértékben a horgászturizmusra lehet hatással, mivel azokat a területeket, ahol nagy mennyiségben van jelen, a horgászok inkább elkerülik.

Védekezési lehetőségek:

Azokból a víztestekből, ahol megjelent, teljesen eltüntetni jelenlegi tudásunk szerint nem lehetséges. Esetlegesen ragadozó halak nagyobb mennyiségben történő telepítésével állománya kordában tartható. Zárt vízrendszerek, pl. bányatavak esetén biocidek alkalmazásával pusztítható, de a későbbi újrakolonizációt ez sem tudja megakadályozni.

Csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus)

Eredeti elterjedési terület:

A csupasztorkú géb egy ponto-kaszpi elterjedésű gébféle (Gobiidae), melynek eredeti elterjedési területe a Márvány- és a Fekete-tenger teljes területén, az Azovi- és a Kaszpi-tengernek pedig az északi részén található. Sótűrő (euryhalin) fajról lévén szó, megtalálható a tengerek partjainál, valamint a betorkolló folyók (pl. Duna, Dnyeszter, Dnyeper, Don, Kubán, Bug, Volga, Urál) brakkvízi és édesvízi szakaszain is.

Magyarországi megjelenése:

Mivel sem szándékos, sem pedig halszállítmánnyal történő véletlen betelepítésére nincs adat, ezért valószínűleg az Al-Duna, illetve a Duna felső folyása irányából is eljutott a folyó középső szakaszának a térségébe. Feltételezhetően a déli irányból történő terjedése egyrészt spontán módon, másrészt hajók segítségével, azok fenékrészének felszínén, illetve egyes hajótípusok fenékvizében történt.

A Szigetközben történő első hazai kimutatása igazolja, hogy a hajókkal a Duna felső szakaszára eljutó inváziós gébfajok abból az irányból is sikeresen tudják kolonizálni a Duna alsóbb szakaszait. A Duna vízrendszere után a Balti-tenger vízgyűjtőjében is megjelent, illetve terjed.

Magyarországra kerülésének pontos időpontja nem ismert. Első két példányát 2004‐ben gyűjtötték a Szigetköz északi részén, az úgynevezett Cikolai‐ágrendszerben. Ezt követően a Duna alsó szakasza irányából is megjelent, és mára a folyó teljes hazai szakaszán, valamint számos mellékvizében megtalálható.

Biológiája:

A csupasztorkú géb egy kis testű halfaj, legnagyobb testmérete hazánkban ritkán éri el a 12-15 centimétert. Két hátúszója van, farokúszója lekerekített. Hasúszói tapadókoronggá módosultak. Sárgásszürke alapszínű, melyet sötét foltok mintáznak. Az előre lejtő, szalagszerű mintázat alapján lehet a folyami gébtől (Neogobius fluviatilis) elkülöníteni.

További ismertető bélyege, hogy a szem mögötti sávban nem találhatók pikkelyek. Hasonlóan csupaszak a kopoltyúfedők, a mellúszók alapja és a hasúszók előtti toroktájék is. A fej két oldalán három-három sötét sáv látható.

Ívási időszakban a tejesek színe jóval sötétebbé válik. Rövid életű faj, általában két-három, legfeljebb négy-öt évig él. Ivarérettségét a második évben éri el. Ívása több részletben zajlik április-júliusban. Ikráit valamilyen víz alatti tereptárgy (pl. kövek, sziklák, kagylóhéjak, fatörzsek, fák gyökerei) alá rakja. Előszeretettel használja a kövezések, kőszórások sziklái közötti üregeket. Szapora faj, a nőstény méretétől függően egyszerre 100-2000 ikrát is lerakhat. Az ivadékok kikeléséig a hím őrzi a észket.

Táplálékát általában bentikus életmódú gerinctelenek adják, például kevéssertéjű férgek, árvaszúnyogok (Chironomidae), kérészek (Ephemeroptera) és álkérészek (Plecoptera) lárvái, valamint ágascsápú (Cladocera) és felemáslábú rákok (Amphipoda), a nagyobb példányok halikrát és halivadékot is fogyasztanak. Bentikus életmódú faj, a tengerekben és a brakkvízi térségekben is a sekély, homokos részeket kedveli. Mind a tengerekben, mind a folyókban előszeretettel használja a sziklás, kavicsos részeket, mesterséges kőszórásokat, de innen a nagyobb termetű Kessler-géb (Ponticola kessleri) és a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) többnyire kiszorítja. Ugyanakkor nagyon jól kolonizálja a homokos, kisebb kavicsokkal borított mederszakaszokat is, ahol gyakran a folyami gébbel együtt fordul elő.

Ökológiai igényei Magyarországon:

A csupasztorkú géb által kolonizált különböző területeken nem mutatható ki jelentős eltérés az élőhelyválasztásban. Mind a Dunában, mind a Tiszában, illetve ezek mellékfolyóiban elsősorban a finom kavicsos, homokos, ritkábban a természetes köves, sziklás, kavicsos élőhelyeket kedveli.

Elsősorban a partközeli, sekély élőhelyeken gyakori. Legnagyobb állományai a Dunában és az abba torkolló vízfolyásokban találhatóak, de számos más folyónkban és csatornánkban is előfordul, és jelenleg is terjed hazánk vízrendszereiben.

Ökológiai problémák:

Az őshonos halfaunára alapvetően az élőhelyekért és a táplálékért folytatott versengéssel hat. A többi ponto-kaszpi gébbel együtt jelentős versenytársa a botos kölöntének (Cottus gobio). Ezenkívül azokon az élőhelyeken, ahol nagy állománynagyságot ér el, ott a táplálékául szolgáló makroszkopikusgerinctelen-faunát képes átalakítani.

Kis testmérete miatt ideális zsákmánya számos őshonos ragadozó halnak. Az eddigi vizsgálatok a balin (Leuciscus aspius), a csuka (Esox lucius), a harcsa (Silurus glanis), a kősüllő (Sander volgensis), a sügér (Perca fluviatilis), a süllő (Sander lucioperca) és a menyhal (Lota lota), továbbá a kockás sikló (Natrix tessellata) táplálékában mutatták ki.

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatásairól nincs információnk.

Védekezési lehetőségek:

Azokból a víztestekből, ahol megjelent teljesen eltüntetni jelenlegi tudásunk szerint nem lehetséges. Zárt vizekben ragadozó halak nagyobb mértékű telepítésével esetleg állománya kordában tartható, valamint biocidek alkalmazásával pusztítható, de későbbi újrakolonizációt ez sem tudja megakadályozni.

Kaukázusi törpegéb (Knipowitschia caucasica)

Eredeti elterjedési terület:

A kaukázusi törpegéb egy ponto-kaszpi gébféle (Gobiidae), melynek eredeti elterjedési területe az Azovi-, a Fekete-, az Égei- és a Kaszpi-tenger medencéjében található. Nyugati elterjedési területe már túlnyúlik Görögország nyugati partvidékén. Sótűrő (euryhalin) fajról lévén szó, megtalálható a tengerek partvidékén, a brakkvizes területeken, a lagúnákban, a félsós tengerparti tavakban, de a betorkolló folyók alsó szakaszaira is felhatol.

Magyarországi megjelenése:

Európa ponto-kaszpi területein és a Mediterráneum egyes részein őshonos. Eredeti élőhelyén viszonylag gyakori halfaj. Szándékos betelepítésére vonatkozóan nincsenek adatok. Feltehetően halszállítmányokkal történő véletlen betelepítés útján, valamint a folyók alsó szakaszairól spontán expanzióval terjed. A Kárpát-medencében 2009-ben dokumentálták a faj első előfordulását a Szamosból.

A faj első megjelenése számos kérdést vet fel, mivel kimutatásakor a legközelebbi élőhelye, a Duna fekete-tengeri torkolata közel 1940 kilométerre volt a gyűjtés helyszínétől. 2012-ben kimutatták a Tisza-tó tiszafüredi részén is, így beigazolódott a faj terjedése a Tisza vízrendszerében.

Később elvégzett monitoring vizsgálatok alapján már a Tisza teljes hazai szakaszán és számos mellékfolyóján megjelent.

Biológiája:

A kaukázusi törpegéb a legkisebb testű halfajunk. Átlagos testmérete mindössze 2-3 centiméter, az 5 centiméternél nagyobb példányok ritkák. A nőstények nagyobbak a hímeknél. A fejtető, a kopoltyúfedők és a mellúszók tövi része pikkelyek nélküli. Ívási időszakban a tejesek színe világosbarna, oldalukon négy-öt élénk színű, feketés keresztsáv húzódik.

Rövid életű faj, általában egy-két, legfeljebb három évig él. Mindkét nem egyedei már egyévesen ivarérettek. Ívása több részletben zajlik áprilistól júliusig, amikor a víz hőmérséklete 15-27 Celsius-fok. Ikráit valamilyen víz alatti tereptárgy (pl. kövek, sziklák, kagylóhéjak, fatörzsek, gyökerek, alámosott növényzet, padkák, vízinövényzet) alá rakja. Előszeretettel használja a kövezések, kőszórások sziklái közötti üregeket, repedéseket.

Szapora faj, a nőstény kis mérete ellenére egyszerre általában 60-200 ikrát rak le, de megszámoltak már 1389 ikraszemet is egy nősténytől. Az ivadékok kikeléséig a hím őrzi a fészket. Kis méretéből adódóan táplálékát szinte kizárólag bentikus életmódú gerinctelenek, árva- (Chironomidae) és csípőszúnyog- (Culicidae), kérész- (Ephemeroptera) és álkérészlárvák (Plecoptera), felemáslábú (Amphipoda) és ágascsápú rákok (Cladocera), különböző férgek, planktonikus rákok, valamint bevonatlakó algák alkotják.

Bentikus életmódú faj, hazánkban a sekély, változatos aljzatú élőhelyeket kedveli. Élőhelyválasztásában évszakos változást nem figyeltek meg. A frissen kolonizált víztestekben minden élőhelyen megtelepszik, de elsősorban a sziklás, kavicsos helyeket, a mesterséges kőszórásokat kedveli. Kis mérete miatt gyenge kompetítor, ezért a nagyobb testű inváziós gébfélék (Gobiidae) könnyen kiszorítják. Ahol tömeges, ott szinte valamennyi élőhelytípusban számítani lehet a megjelenésére.

Ökológiai igényei Magyarországon:

Hazánkban az egyes vízterekben nem mutatható ki jelentős eltérés az élőhelyválasztásában. A Tiszában és mellékfolyóiban a kövezéseket, a természetes köves, sziklás, kavicsos élőhelyeket kedveli, ahol megfelelő mennyiségű búvóhelyet talál a ragadozók elől. Ugyanakkor a később megjelenő, egyes vizeinkben mára tömegessé váló nagyobb testű, esetenként agresszívebb ponto-kaszpi gébfajok – mint a csupasztorkú géb (Babka gymnotrachelus), a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) és a folyami géb (Neogobius fluviatilis) – megjelenését követően a kövezésekről, kavicsos aljzatú folyószakaszokról kiszorulhat, viszont a mellékágak, befolyók homokos, olykor iszapos szakaszain is megtalálja az életfeltételeit.

Ökológiai problémák:

Az őshonos halfaunára gyakorolt hatása nem ismert. Azokon az élőhelyeken, ahol nagy állománynagyságot ér el, ott a táplálékául szolgáló makroszkopikus vízi makrogerinctelenek alkotta faunára hathat. Kis testmérete miatt ideális zsákmánya számos őshonos ragadozó és nagyobb testű mindenevő (omnivor) halfaj fiatal és felnőtt egyedeinek.

Gazdasági hatások:

Közvetlen gazdasági hatásairól nincs információ.

Védekezés lehetőségek:

Azokból a víztestekből, ahol megjelent, teljesen eltüntetni jelenlegi tudásunk szerint nem lehetséges. Kis testmérete miatt a nagyobb testű ragadozó halak elől is könnyebben el tud bújni, ugyanakkor mind a kisebb testű ragadozók, mind a nagyobb testű ragadozók fiatal példányai fogyasztják. Zárt vízrendszerek esetén a biocidek alkalmazása elképzelhető, de későbbi ismételt betelepülését ez sem tudja megakadályozni.

Amurgéb (Perccottus glenii)

Eredeti elterjedési terület:

Az amurgéb eredetileg Kelet-Oroszországban, Északkelet-Kínában és a Koreai-félsziget északkeleti részén honos. Magyar nevét is származási helyéről kapta, amely elsősorban az Amur középső szakasza és annak vízgyűjtője. Ezenkívül megtalálható még a Szungari- és az Usszuri-folyókban, valamint a Hanka-tóban. Szintén őshonos a szibériai Tugur-folyóban is.

Magyarországi megjelenése:

Európába való bekerülése egészen pontosan ismert. I. L. Zalivszkij 1912-ben a délkelet-szibériai Zeja-folyóból származó egyedeket vitt Szentpétervárra. 1916-ban négy példányt kitelepítettek egy kerti tóba, ahonnan szétterjedve több környező víztestben megjelent.

Ezután a faj egyedei több alkalommal kerültek be Európába, részben szándékosan, máskor pedig véletlenül, gazdasági szempontból fontos halak szállítmányai közé keveredve. Terjedése akár nagyon gyors is lehet, vízrendszereken belül spontán, míg vízrendszerek között többnyire emberi segítséggel képes terjedni. Közép-Európában elsőként Lengyelországban jelent meg (1993), Szlovákiából 1998-ban került elő. Hazánkból először 1997-ben mutatták ki a Tisza-tóból. Az azóta eltelt időben nagyon gyorsan szétterjedt a Tisza vízgyűjtőjén. A 2000-es években valószínűsíthetően egy Kelet-Magyarországról származó halszállítmánnyal bekerült a Balaton vízgyűjtőjére, illetve megjelent a Duna menti síkságon és a Dráva vízrendszerében, illetve a Duna mellékén is.

Biológiája:

Kis testű, zömök halfaj, legfeljebb 20-25 centiméteresre nő meg. Úszói nagyok és lekerekítettek. Két hátúszója elkülönül egymástól. Szája nagy és félig alsó állású. Eredeti elterjedési területén májustól júniusig ívik, hazánkban és az inváziós területeken ez áprilistól augusztusig is elhúzódhat, és ezen időszak alatt egy példány többször is ívik. Ivarérettségét egy-három éves kora között éri el. Szaporodási időszakban a hímek testszíne sötétebbé válik, homlokuk megduzzad.

Falánk ragadozó, amely nem válogat a táplálékok között, elfogyaszt mikroszkopikus rákokat, rovarokat, puhatestűeket, halakat és kétéltűeket egyaránt.

Ökológiai igényei Magyarországon:

Opportunista, tágtűrésű faj. Leginkább a dús növényzetű állóvizekben, csatornákban találja meg kedvező életfeltételeit, de mivel nem kifejezetten igényes az élőhelyét illetően, képes elszaporodni halastavakban és lápi élőhelyeken is. Az oxigénhiányt is jól tűri. Napjainkban az egyik leginkább terjedő inváziós fajnak tekinthető hazánkban. A Tisza vízrendszerében rendkívül gyakori, de már a dunántúli vizekben (főként a Balaton vízgyűjtőjén) is egyre nagyobb egyedszámban találkozhatunk vele.

Ökológiai problémák:

Ahol megjelenik és képes nagy tömegben elszaporodni, ott jelentősen csökkenti az őshonos élőlényegyüttes fajdiverzitását. Negatív hatása főként más halakra, gőtékre és békákra terjed ki. Mindig a legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló táplálékot fogyasztja, így egy adott helyen is gyakran vált táplálékot. Számos természetvédelmi szempontból értékes őshonos halfaj – pl. a lápi póc (Umbra krameri), a kurta baing (Leucaspius delineatus), a széles kárász (Carassius carassius), a szivárványos ökle (Rhodeus amarus) – eltűnését okozhatja az adott víztérből.

Ezt a jelenséget nem csupán direkt predációval, hanem hatékony táplálékkonkurensként is előidézi. Mivel élőhelyi igényei hazánkban jelentős mértékben átfednek védett és fokozottan védett őshonos fajokéval, ezért komoly ökológiai problémákat okoz holtágakban, kubikgödrökben, csatornákban is. Különösen a lápipóc-állományokra veszélyes.

Gazdasági hatások:

Gazdasági hatásait hazánkban még nem vizsgálták, jelenlétét sokkal inkább természetvédelmi szempontú veszélyként kezelik. Fontos azonban megemlíteni, hogy pl. a Bajkál-tó vízgyűjtőjén található Szelenga folyóban jelentős negatív hatását mutatták ki két, kimondottan gazdasági értékkel bíró hal – egy ottani bodorkaalfaj (Rutilus rutilus lacustris) és egy nyúldomolykóalfaj (Leuciscus leuciscus baicalensis) – állományára.

Védekezési lehetőségek:

Olyan eljárás, amellyel sikerrel lehetne vele szemben fellépni, nem ismert. Az egyetlen mód a vízrendszerekbe történő bejutás megakadályozása. Ehhez rendkívül komolyan betartatott szabályozásra van szükség a halszállítmányok ellenőrzése vonatkozásában, illetve fontos, hogy olyan vízrendszerekből, ahol a faj jelen van, ne lehessen halat szállítani amurgébmentes vízterületekre.

Ezenkívül a horgászok és az akvaristák tájékoztatása is rendkívül fontos feladat, egyrészt azért, hogy felismerjék a fajt, másrészt, hogy ne használják fel, mint élő csalit, illetve semmilyen módon ne segítsék terjedését.

Az amurgéb gyors szétterjedése is jól példázza, hogy milyen veszéllyel jár a különböző vizekből származó halszállítmányok új helyre történő telepítése, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy már kisebb vízterület – pl. Marótvölgyi-főcsatorna – esetében sincs lehetőség arra, hogy abból egy halfajt el lehessen távolítani. A faj szerepel az Európai Unió számára veszélyt jelentő idegenhonos inváziós fajok jegyzékén, ezért tartása, tenyésztése, természetbe történő kibocsátása minden uniós tagországban tilos.