Az inváziós fajokról rengeteget olvashatunk: hatásukra megváltozik az ökoszisztéma, kiszoríthatják az őshonos fajokat, a táplálkozási lehetőségeket is átalakítják. Hogy ez valójában mekkora kárt okozhat a magyar vizekben, mit lehet tenni a visszaszorításukért, és mely fajok okozzák a legnagyobb változásokat, arról Nagy Sándor Alex, a Magyar Haltani Társaság elnöke nyilatkozott a greendex.hu.
Az inváziós fajok röviden fogalmazva olyan idegenhonos fajok, amelyek egy adott élettérbe kerülve gyorsan terjednek, kiszorítják az őshonos fajokat, és sok esetben természetes ellenség híján átalakítják az adott ökológiai rendszer felépítését. Természetesen a vizek sem maradnak ki az inváziós fajok „támadásából”, ám ahhoz, hogy megértsük ezen fajok jelenlétét, nem árt tisztázni magát a jelenséget.
Őshonos, idegenhonos vagy inváziós?
A vízi ökoszisztémák rendszerében meg kell különböztetnünk az őshonos és az idegenhonos halfajokat. Őshonosnak nevezzük azt a fajt, amely legalább kétezer éve a saját területén él, ott fejlődött ki. Minden más fajt, amely ezt követően került oda, idegenhonosnak nevezzük.
Az idegenhonos fajok csoportján belül megnevezhetjük a spontán betelepülőket: ilyenek például a halak esetében a gébféléknek egy része, a tarka géb, a csupasztorkú géb, a feketeszájú géb. Ezek az úgynevezett pontokaszpikus gébek, tehát a Kaszpi-tenger, az Azovi-tenger, a Fekete-tenger környékéről spontán módon érkeznek, és már hazánk területén is megjelentek.
Az idegenhonos fajok között pedig meg kell említeni az inváziós fajokat, melyek abban térnek el a spontán betelepülőktől, hogy minden esetben emberi beavatkozás következtében kerülnek az élőhelyre, és így terjednek el. Térhódításukkal a természetes életközösséget veszélyeztetik, komoly és látványos változásokat okozhatnak.
Az ökoszisztéma állandó változásban van
Nagy Sándor Alex fontos dologra hívja fel a figyelmet: az ökológiai egyensúly nem képes felborulni. Ennek egyszerű oka az, hogy nem létezik. Az élő rendszerek nem egyensúlyi rendszerek, állapotok vannak, amelyeket leírhatunk. A változás, amit látunk, az az állapot megváltozása. Egy-egy erőteljes behatásra (mint például egy inváziós faj megjelenésére) egészen más irányt vehet az ökoszisztéma fejlődése és alakulása, mint amerre alapvetően e nélkül haladt volna.
Éppen ezért az egyensúly sem helyreállítható, hiszen nem létezik: folyamatosan alakul, változik, fajok jönnek és mennek, ehhez idomul az ökológiai rendszer.
Az inváziós fajokkal két probléma lehet a vizes élőhelyeken: az egyik az, amikor egy faj ragadozóként jelenik meg, erre nagyon jó példa az amurgéb. Mindent elfogyaszt, és nemcsak a halakra veszélyes, hanem bármilyen más vízi élőlényre is, elsősorban a kisebbekre.
A másik probléma pedig az, amikor egy újonnan megjelenő faj táplálékkonkurenciát jelent. Mindkét esemény azt eredményezi, hogy az itteni őshonos halfaunának egy új ellensége jelenik meg vagy pedig olyan táplálékkonkurense, amely elveszi előle a táplálékot. Így az adott ökoszisztéma új irányba fejlődik.
Szívósak, gyorsan szaporodnak, még sincs megoldás
A szakember szerint a legnagyobb probléma az inváziós halfajokkal az, hogy nincs kidolgozott, még csak kitalált módszer sem arra, hogyan lehetne visszaszorítani őket. Forrásokra, kutatásokra lenne szükség, amelyek kifejezetten ezt a problémát tárják fel.
Például itt vannak a busafélék, amelyek szintén inváziósnak tekinthetők. A Tisza, a Balaton és a legtöbb magyar víz tele van ezekkel a halakkal. Ahogy pedig megszűnt a kereskedelmi halászat, lényegében megszűnt a visszafogásuk jelentős része is. A horgászok az állománynak mindössze öt százalékát tudják visszafogni, így sajnos nem lehet kordában tartani.
A busa egy erőteljes táplálékkonkurens, szűrő életmódú, ami azt jelenti, hogy planktonikus szervezeteket – főleg zooplanktonokat és fitoplanktonokat – szűr, amelyek sok más halfajnak is táplálékul szolgálnak. Azonban egy 20–30 kilós busa hatalmas mennyiségű vizet tud átszűrni, jóval kevesebb táplálékot hagyva a kisebb, őshonos halfajoknak.
A gyakran emlegetett törpeharcsa – különösen a fekete törpeharcsa – szintén jelentős problémát okoz. Ezt az Észak-Amerikából származó inváziós fajt szintén betelepítették, a cél az volt, hogy hatalmasra nőjön, mint amerikai társai. Csak éppen az itteni klíma és a körülmények ezt nem tették lehetővé. Mivel azonban finom a húsa, a Tisza-tóból például szelektív halászattal kifogják és értékesítik.
Szintén komoly konkurenciát jelent az őshonos fajoknak a razbóra vagy a naphal. Előbbit a ’60-as években telepítették be véletlenül egy busaszállítmánnyal egy romániai tóba, ahonnan azonban kiszabadult, bekerült a Duna vízrendszerébe, és azóta viszonylag gyorsan elszaporodott. Lényegében minden vizünkben megtalálható, apró termete miatt azonban keveset hallunk róla.
Az akvarisztika sem segíti az ügyet
Az akvarisztika szintén számos inváziós fajnak nyit teret. A naphal Németországból származó import volt, melyet egy dunántúli halgazdaságba telepítettek be, sőt, még szaporítani is akarták, mert tetszetős volt, és jó piacot nyitott. Miután kiszabadult, előbb a Drávába, majd a Balatonba, aztán gyakorlatilag mindenhova eljutott.
Jó példák a gébek is, melyek közül a tarka géb, a csupasztorkú géb a Duna vízrendszerén spontán úszik fel. Ellenben a rendkívül inváziós amurgéb szintén akváriumi hal volt, egy időben nagy divat volt Szentpéterváron és Moszkvában. Miután kiszabadult a természetbe – mert kidobták vagy tartója megunta –, óriási terjeszkedésbe kezdett szerte a világban. Remek példa, miért nem szabad a szerencsétlen, megunt akváriumi halakat élővízbe dobni.
Számtalan példa van arra is, hogy a meleg vizű csatornákban megmaradnak az importból származó akváriumi halak. Persze csak ideig-óráig, mert általában ezek a trópusi halak 15 Celsius-fok alatt elpusztulnak. Sok esetben tehát így is, úgy is az ember beavatkozásával kerülnek idegenhonos fajok a vizeinkbe, kiszorítva az ott élő őshonos fajokat.
A klímaváltozás újabb és újabb inváziós fajokat hozhat
A klímaváltozás és annak hatásai komoly megmérettetést jelenthetnek az őshonos fajok számára. Azonban a klímaváltozás egyáltalán nem új keletű jelenség, hívja fel a figyelmet ennek fontosságára a szakember. Így megállítása, átformálása több okból is kérdéses.
A Föld kezdetleges klímája kétmilliárd évvel ezelőtt alakult ki. Azóta ez a klíma folyamatos változásban van. Maga a klímaváltozás nem egy most megjelenő esemény, mindig is jelen volt, és ebben a változásban felmelegedési periódusok és lehűlések váltogatják egymást. Előfordult, hogy több metán vagy több szén-dioxid volt a légkörben, mint napjainkban, a klíma állandó változása folyamatos.
Amit most tapasztalunk, az egy felmelegedési periódus. Az számos kutatás alapján is vitatható, hogy mennyiben természetes folyamat mindez, hiszen az emberi beavatkozás szerepe megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy ez a folyamat milyen változásokat idéz majd elő, attól függ, hogy mennyire lesz intenzív a felmelegedés, és mennyi ideig tart majd. Az biztos, hogy a folyamat a szárazföldön és a vizekben is átalakuló fajszerkezetet eredményez.
Egy szárazföldi lény számára egy 50 Celsius-fokos hőingadozás Magyarország területén nem nagy dolog: a mínusz 20, majd a plusz 30 fok akár természetesnek is mondható. A vizek esetében teljesen más a helyzet: a 0 foktól 25–26 fokig szűk a tartomány, ami azt jelenti, hogy egész kis változás is jelentős folyamatokat indíthat el. Így a korábban szubtrópusi vagy akár trópusi halak magyar vizekben való megjelenése egyre inkább természetessé válhat.
Van megoldás, de lépések szükségesek
Az inváziós halfajok bekerülésének megakadályozása egy dolog; a vízellátás fejlesztése, egyes vizes élőhelyek védelme pedig egy másik, amellyel a jövőben különösen fontos foglalkozni. Ezért lenne lényeges lépés, hogy minden olyan halfajnak, amely védett vagy őshonos, kidolgozott szaporítási technológiája legyen.
A mesterséges szaporítási technológia, amely egyébként magyar haltenyésztési technológia néven vonult be a világon a köztudatba, a szakember szerint is tényleg nagyon jó. Nyilvánvaló, hogy korábban a gazdasági szempontból hasznos halakra koncentrált, de más őshonos, veszélyeztetett, akár kipusztult halfajokkal is érdemes lenne foglalkozni.
Fontos lépés lenne az élőhelyvédelem, a fajvédelem, a kisvizek kiszáradásának megakadályozása, az aszályvédelem. Az öntözési hálózatfejlesztés továbbgondolása szintén jelentős lépés: a mezőgazdaság vízellátása mellett célszerű lenne a természetvédelmi területek vízellátását is szem előtt tartani.
Ahol víz van, ott élet is van, de ha nincs víz, különösen a kis vizek esetében, a felmelegedés és a párolgás végzetes lehet. A magyar területeken, akárcsak a magyar mezőgazdaságban, a legnagyobb pofonokat az Alföld és Kelet-Magyarország kapja, valamint a Duna-Tisza köze. Ott, ahol eleve magasabb a hőmérséklet, a felmelegedés is sokkal nagyobb terhet ró a vizes élőhelyekre. A megoldás kézenfekvő, és számos lehetőséget nyújt, a kérdés csak az, a gazdasági érdekek mellett milyen hangsúllyal tud megjelenni a természetvédelem érdeke?
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Pecaverzum)
