Az Év Hala választás: továbbra is a réticsík vezet, erősödött a garda

November eleje óta lehet szavazni az Év Halára, amely majd 2024-ben viselheti ezt a megtiszteltető címet.

A Magyar Haltani Társaság (MHTT) elnöksége idén is három jelöltet állított: a gardát (Pelecus cultratus), a réticsíkot (Misgurnus fossilis) és a laposkeszeget (Ballerus ballerus). A természetkedvelők és halbarátok e három, hazánkban őshonos halfaj közül választhatnak.

Már a szavazás első napjaiban (szűk egy hét alatt) ezer voks érkezett, és gyorsan tetemes előnyre is tett szert a réticsík, bezsebelve a szavazatok 53 százalékát. A garda 26, a laposkeszeg 21 százalékon állt.

Az azóta eltelt időszakban újabb szavazatok érkeztek be, és december 16-án, szombaton délután már azt jelezte a rendszer, hogy 3200-an vettek részt a 15. alkalommal meghirdetett Év Hala választáson.

Az állást tekintve lényegi változás nem történt: a réticsík veszítve kicsit előnyéből, még mindig ötven százalékon áll, a garda erősödött, és már a szavazatok 29,2 százalékát birtokolja, míg a laposkeszeg az emberek 20,8 százalékának a bizalmát élvezi.

Szavazni december 31-én 12 óráig lehet az alábbi űrlap kitöltésével vagy az MHTT oldalán.

A jelöltek:

Garda – Pelecus cultratus (Linnaeus, 1758)

A garda hosszan megnyúlt, oldalról erőteljesen lapított, ezüstös csillogású halunk. Relatíve nagyobb termetű, akár 30-40, egyes példányaik akár az 50 centiméteres testhosszt is elérhetik. Jellegzetessége, hogy feje aránylag kicsi, szemei pedig kifejezetten nagyok.

Szája felső állású, ivadékként főleg planktonikus szervezetekkel, felnőtt korábban pedig a víz felszínre hulló rovarokkal és kisebb halakkal táplálkozik. Jellegzetes a hátúszója, mely igen kicsi és rövid, emellett majd a faroknyélen helyezkedik el, a mellúszója pedig kifejezetten hosszú, általában túlér a hátúszó tövén.

Említést érdemel még a sajátos oldalvonala is, ami kanyargós, követi a has domborulatát. Elterjedését és kedvelt környezetét tekintve elmondható, hogy alapvetően egy magát mind tengerben, mind édesvízben jól érző vándorhal, melynek a hazai populációi már teljesen adaptálódtak az édesvízhez.

Elterjedési területe a Fekete-tenger és környéke. Hazánkban leginkább a bővizű folyók (pl. Duna, Rába, Ipoly, Dráva, Tisza, Bodrog) dévér-, olykor márnazónájában és nagyobb tavainkban (Balaton) találkozhatunk vele. Ívása március-május környékén történik csapatosan, és különlegessége, hogy ikrái szabadon lebegnek a vízben.

Hazánkban a köznyelvben gyakran csak „látott halként” emlegetik, mely ragadványnév abból ered, hogy az ősz során a gardák bandákba verődtek a Tihanyi-szorosban, mely jelenséget a „halászbokor” egyik tagja a vízközeli hegyekről figyelte, és mikor a „hegyen járó” felismerte a gardarajt, jelek segítségével irányította a „halászbokor” többi tagját a gardaraj becserkészésében.

A garda horgászati jelentősége igen csekély, húsa szálkás, de kimondottan finom ízű, jelentősége az utóbbi két évtizedben tovább csökkent, azelőtt viszont a tihanyiak „kenyérhalaként” szolgált. A hazai horgászrekord 1,05 kilogramm.

Réticsík – Misgurnus fossilis (Linnaeus, 1758)

Hosszan megnyúlt testű, oldalról kevésbé lapított halunk. Feje és szemei kicsik, orra hosszú és kúpos, a végén lekerekített. Szája kicsi és alsó állású, ajkain összesen 10 bajuszszál található. Apró pikkelyei alig észrevehetők, háta sötétbarna, oldalán hosszanti csíkok futnak, melyek közül a középső barna, a fölötte és alatta lévő pedig okkersárga.

Legnagyobb csíkfélénk, testhossza meghaladhatja a 30 centimétert. A szárazság idején nagyrészt kiszáradó mocsarak jellemző hala, de előfordul sekély tavakban, öreg holtágakban és iszapos csatornákban, valamint nagyobb folyók hullámtéri gödreiben, a főmederben azonban ritkán található meg.

A lárvák külső kopoltyúbojtjai, illetve az idősebb halak béllégzése lehetővé teszi számukra az oxigénszegény viszonyok elviselését. Apró fenéklakó állatokkal táplálkozik, de különböző növényi részeket és szerves törmeléket is fogyaszt. A vízszabályozást megelőzően olyannyira gyakori volt hazánkban, hogy a halászat külön ága, a csíkászat foglalkozott a mocsarakban tömegesen élő réticsík fogásával és értékesítésével.

A nagy mocsarak felszámolásával megfogyatkozott a hazai állomány, erre tekintettel védelmet élvez, természetvédelmi értéke 10.000 forint. Korábban időjósnak is tartották, mivel a vihar közeledését a légnyomás megváltozásával megérezve mozgása megélénkül, és gyakran a felszínre úszik levegőért.

Laposkeszeg – Ballerus ballerus (Linnaeus, 1758)

Megnyúlt testalkatú, alacsony hátú, oldalról erősen lapított testű pontyfélénk, amely a hazai keszegek közt egyedülálló testformájáról kapta a nevét. Legközelebbi rokonától, a bagolykeszegtől (Ballerus sapa) szemének kisebb mérete és enyhén felső állású szája különbözteti meg.

A többi keszegfajunkhoz képest hosszú farokalatti úszója is lényeges megkülönböztető jegy. Színe ezüstösen fénylő, pikkelyeinek mérete a testen felfelé haladva csökken. Testmérete legfeljebb 35 centiméter, de a kisebb példányok jellemzőbbek.

Élőhely tekintetében főleg a nagyobb folyók dévérzónáját részesíti előnyben, így a Duna és a Tisza vízrendszerében egyaránt megtalálható, de nem feltétlen igényli a folyamatos vízáramlást. Állóvízhez alkalmazkodott állományai a Balatonban is megtalálhatóak.

Táplálék tekintetében planktonevő, főleg a felső vízrétegekben táplálkozik, így a horgászzsákmányban csak ritka vendégként szerepel, célzottan nem gyakran horgásznak rá. A planktonszervezetek mellett fogyaszt még vízfelszínre hullott rovarokat, algákat és szerves törmeléket is.

Ívási időszaka áprilistól júniusig tart, amikor az ikrás nőstény 20-70 ezer darab ikrát rak a vízi növényzetre vagy a köves-kavicsos aljzatra. Húsa a többi keszegfélééhez hasonlóan jó ízű, de szálkás. A hivatalos hazai horgászrekord 1 kilogramm.