A Pecaverzum a közelmúltban megírta a cápának hitt busa sztoriját, amely egy szinte hihetetlen történetet elevenített fel egyik olvasónkban. Dudás László először egy hozzászólásban mesélt a Keszthelyen feltűnt csúcsragadozóról, a minap pedig exkluzív írást küldött az abszurd emlékről portálunknak.
Nemrégiben újra hatalmasat futott a balatoni cápa legendája: egy busának vélt hal hátúszója rémisztette meg a fürdőzőket Tihanynál, amit többen cápának néztek. A balatoni cápa mítosza azonban nem újkeletű. Most egy olvasónk, Dudás László jelentkezett, és maga mesélte el a teljes sztorit.
Ráadásul még egy archív fotót is mellékelt, amely 1990 nyarán készült a Duna-deltában. A képen kollégáival együtt látható, kezükben négy, halászoktól vásárolt tüskéscápával. A helyszínt térképen is megjelölte: a Kiliai Duna-ág és a Fekete-tenger találkozásánál, az egykori Uszty Dunajszk kikötőnél történt mindez.
László a történetét azzal kezdte, hogy ő nem horgászként, hanem akvaristaként nézi a cápákat, amelyekért kissé rajong is.
A cápák 1-1,2 méter hosszúak voltak, szürkésbarna színük volt, és mindkét hátúszójuk előtt egy-egy tüske helyezkedett el.Megpróbáltam az egyik állkapcsát kipreparálni a Cápa című filmben látottakhoz hasonlóan, Quint cápavadász módszerét alkalmazva, vagyis kifőzni. Sajnos, mivel porcos halról van szó, az állkapocs is megsínylette a főzést: gyakorlatilag szétesett az egész” – mesélte portálunknak László, aki ezek után rátért a cápa egyik legkülönlegesebb részére.
„A fogsora olyan volt, mintha egy fémfűrészlapot hajlítottam volna meg. Természetesen több sorban helyezkedtek el a fogak, ahogy egy cápához illik. Apró, sűrűn elhelyezkedő fogak voltak, nagyjából olyan méretben és sűrűségben, mint a már említett fűrészlap. A bőre a fejétől a farka felé simítva szinte bársonyos volt. De ha az ember visszafelé húzta végig rajta a kezét, olyan érzés volt, mint egy durvább smirgli. A lenyúzott bőrt besóztuk, kiszárítottuk, és kipróbáltuk egy fenyőlécen. Esküszöm, csiszolta! Roppant szívós darab volt” – idézte fel az akvarista, aki kulináris okokból csapott le a cápákra.
Állítja, a húsa ehető, sőt kifejezetten finom volt. Egyszerűen, olajban sütötte meg. „Pontosabban a hajó szakácsnője készítette el. De a hús csak addig volt élvezhető, amíg meleg volt. A kihűlt maradékot szinte lehetetlen volt elrágni. Olyan lett, mint a gumi” – a friss cápahús ízét azonban szerette volna a szeretteivel is megosztani.
„Az egyiket én magam is hazavittem, mivel az egyik fizető fél én voltam. Feldolgozva, nyúzva, darabokra vágva vittem haza. Akkor még anyámékkal éltem Kelenföldön. Nem hiszem, hogy hasonló poént ott is el lehetett volna játszani” – célzott ezzel a társa balatoni viccére, amely során a barátja a hátára dobta a cápát, és azt mondta az érdeklődő pecásoknak, hogy a tóban akasztotta a ragadozót.
„Őszintén szólva, ez eszembe sem jutott. A kolléga inkább volt tréfás kedvű” – idézte fel László.
Otthon megsütötte a húst, és amikor vacsorára tálalta, az édesanyja az első falatok után megkérdezte:
– Milyen hal ez?
– Finom? Ízlik? – kérdeztem vissza.
– Igen, nagyon jó!
– Na, akkor anyu, láttál már tévében, filmben emberevő cápát?
– Hát persze.
– És cápaevő embert?
Anyám ledöbbent, megállt a villa a kezében, és csak ennyit kérdezett:
– Te fiam, ez is evett embert?
– Nem tudom, anyu, elég kicsik voltak... legfeljebb gyereket.
László hozzátette, hogy a „cápaevő ember” poént Gárdonyi Géza Durbints sógor és tapasztalatok a nagy kiállításról című regényéből „plagizálta”. A történet szerint a millenniumi ünnepség idején, a tengeri kiállításról ellopott cápákat Kátsa cigány süti meg Göre Gábor bírónak és Durbints sógornak.
„A négy cápát – nem is tudom, pontosan minek hívjam őket – szovjet, ukrán, moldáv, esetleg lipován halászoktól vettük. Két-három üveg konyakért és egy kis tisztaszeszért cserébe. Ez ott, akkor »keményvalutának« számított” – na de mikor is pontosan?
1990 nyara volt, zűrös időszak. A Szovjetunió már felbomlóban volt, de sem Ukrajna, sem Moldávia nem volt még önálló állam; a Független Államok Közössége (FÁK) néven futottak. A korábbi szegénységüket ez az átmeneti helyzet csak tovább súlyosbította László szerint. „A halászok is abból egészítették ki a jövedelmüket, amiből csak tudták. Mi rengeteg tengeri és dunai halat, vagy éppen cápát vásároltunk tőlük” – a fogás helye pedig a Duna-delta Kiliai ágában volt, Vilkovó nevű településtől 15–20 kilométerre.
„A térképen piros csillaggal jelöltem. Akkor ezt hivatalosan Uszty-Dunajszknak hívták, tengeri kikötőként működött. Ez azt jelentette, hogy az öbölben lehorgonyozva állt egy kiszuperált személyhajó, ahol a kikötői munkások laktak. Volt ott még 2–3 hatalmas úszódaru is, ezek az érkező, nagy merülésű ércszállító hajókból rakták át a vasércet vagy a bauxitot kisebb folyami hajókba, bárkákba” – emlékezett vissza László, hozzátéve, hogy a Mahart Csepel nevű tolóhajójával, általában négy bárkával járt oda. többedmagával.
Előfordult, hogy két hetet is ott álltak rakodásra várva. „Roppant unalmas hely volt, élő emberrel alig lehetett találkozni. Ez gyakorlatilag egy hatalmas mocsár volt, náddal benőve. Az élővilága viszont páratlan, akkoriban még pelikánok is voltak arrafelé. A horgászó kollégáimnak egyenesen paradicsom volt: gyakran indultak egynapos vagy kétnapos túrákra a csatornákba, ahol gyönyörű, nagy halakat fogtak” – de amint ez a cikk is élő bizonyíték rá, cápákban sem volt hiány ezen a különleges helyen.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Dudás László/Pecaverzum)
