Évtizedek óta nem láttak vadon élő vizát a magyarországi Duna-szakaszon, miközben a tokfélék világszerte a legveszélyeztetettebb gerinces állatcsoportok közé tartoznak. A fajok fennmaradását egykor a túlhalászat, napjainkban pedig elsősorban a folyók átjárhatóságának megszűnése veszélyezteti, de szakemberek már azt is vizsgálják, hogyan lehetne a hatalmas halakat ismét visszajuttatni a Duna felsőbb szakaszaira.
A vizákat és rokonaikat igencsak megritkította a túlhalászat. A vándorlásukat akadályozó vízlépcsők miatt tovább fogyatkoztak ezen látványos és gazdaságilag is értékes halak, így ma már a kipusztulás határán egyensúlyoznak.
„A tokhalak ősei már 200 millió évvel ezelőtt megjelentek, ezért élő kövületeknek tekinthetjük őket” – mondja a National Geographicnak Dr. Guti Gábor, a győri Széchenyi István Egyetem tudományos főmunkatársa.
A tokok túlélték a kréta időszak végén, 65-66 millió évvel ezelőtt bekövetkezett tömeges kihalási hullámot, melynek során az akkori élővilág 80 százaléka kipusztult.
Bár a tokfélék sok megpróbáltatást átvészeltek történetük során, a mai emberi hatásokat nehezen viselik. Jelenleg a gerinces állatok egyik legveszélyeztetettebb csoportját alkotják – mind a 27 fajuk veszélyben van, többségüknek kritikus a helyzete. Egy fajuk, a kínai lapátorrú tok már teljesen kipusztult a közelmúltban.
A tokfélék (latinul Acipenseridae) családjának több tagja is előfordult egykor a magyarországi Duna-szakaszon: a vizán kívül élt itt sőregtok, vágótok, simatok és kecsege is. Az első három faj, a simatok és a kecsege kivételével, a Fekete-tengerben tölti életének nagyobbik részét, egyedeik csak az ívás miatt vándorolnak a folyókba. Kizárólag a folyókban szaporodnak, az ikrákat a mélyebb mederszakaszok kavicsos aljzatára helyezik el.
A fejlődő ivadékok a víz sodrásával lefelé vándorolnak, majd eljutnak a Fekete-tenger térségébe. Egy ideig a Duna-delta félig sós, félig édes vizeiben tartózkodnak, majd a tengerbe úsznak. Ott 15-20 évet töltenek el, mire elérik az ivarérettséget, és utána elkezdenek felfelé vándorolni a folyón.
Nagyon érdekes, ahogy visszatalálnak ugyanazon élőhelyre, ahol világra jöttek. Ha egy egyed a Szigetközben született, mindenképp oda próbál visszaúszni a Dunán keresztül, hiába van elágazás a Tisza vagy a Dráva felé. Ilyenkor egy vezérlő jel, valószínűleg a vízben oldott ásványi anyagok összetétele segíti a tájékozódását.
A tokfélék hosszú életük során több alkalommal is ívnak. Egy-egy ívást követően lefelé vándorolnak a folyón, majd két-három évet is várnak, mire újra nekiindulnak vándorolni az ívóhelyekre.
Bőséges fogások voltak egykor a Dunában
A középkorban a viza a bőség, a gazdagság jelképe volt. A Budai Várnegyed régészeti anyagában is találtak viza csontokat, ami azt jelenti, hogy évszázadokkal ezelőtt a királyi udvarban is fogyasztották ezeket a halakat. Akkoriban még nagy mennyiségben halásztak tokhalakat a Dunában, nagy volt a gazdasági jelentőségük.
A tokfélék ikráját már az ókorban is gasztronómiai különlegességként, gyakran a lakomák zárófogásaként fogyasztották. Sózással tartósított ikrájuk, a kaviár napjainkban is a világ egyik legértékesebb luxusélelmiszerének számít.
Az ikra magas ára jelenti az illegális tokhalászat gazdasági ösztönzőjét. A viza egyébként Európa legnagyobb méretű édesvízi halfaja: a méretesebb példányok hossza elérte a 6 métert és az ezer kilogrammos tömeget. Egy 1827-ből származó feljegyzés szerint a Volgában fogtak egy 7,2 méter hosszú egyedet is.
Dr. Guti Gábor szerint a viza egykor igen gyakori volt folyóinkban. Levéltári dokumentumok alapján például 1553-ban egy csallóközi falu határában egy nap alatt 77 vizát fogtak.
„Egy, az 1690-es években készült térkép szerint csak a Csepel-sziget környékén egy 70 kilométer hosszú folyószakaszon hat vizafogó volt – mondja a szakértő. Ezek a számok jelzik a középkori vizahalászat intenzitását. Ahhoz, hogy a Fekete-tengertől az ívóhelyéig eljusson egy hal, nagyon sok vizafogón kellett szerencsésen átkelnie. Emiatt történt, hogy az állományok megfogyatkozása fentről lefelé kezdődött.
A legmesszebbre vándorló populációnak az egyedei ritkultak meg tehát a legelőször. Az Alsó-Dunán szaporodó állomány pedig tovább tudott nagyobb egyedszámmal fennmaradni, mert kevésbé volt túlhalászott.
Évtizedek óta nem láttak nálunk vizát
A folyóink átfogó szabályozását megelőző időszakban már jelentősen csökkent a kifogott vizák száma, a 20. században pedig Magyarország teljes területén mindössze 46 fogást jegyeztek fel. A Duna romániai szakaszán ugyanakkor az 1950-es és 1960-as években még 150-300 tonnát fogtak évente.
Hazánkban 1987. május 16-án Pakson fogták a legutolsó példányt, amelynek tömege 180 kilogramm, hossza pedig 3 méter volt (nyitóképünkön).
Ma már nem várható, hogy felbukkanjon egy tengerből vándorló viza a magyarországi szakaszon. Az 1972-ben és 1984-ben üzembe helyezett Vaskapu I. és II. vízerőművek elzárják az utat a Dunán vándorló tokfélék számára és jelentősen hozzájárultak a közép-dunai populációk kipusztulásához.
Ugyanakkor volt arra példa, hogy egy-egy példány valahogy átvergődött – ilyen egyed lehetett a fent említett, 1987-ben Paksnál fogott viza. Akkoriban már működtek a vaskapui vízlépcsők, és ez a példány sikeresen átjuthatott a hajózsilipeken, majd így kerülhetett a magyar szakaszra. A tudomány számára még nagyobb szerencse – persze a halnak nem – hogy meg is fogták akkor a halászok.
A tokfélék közül mára csak a kisebb méretű, kevésbé vándorló kecsege maradt meg a vizeinkben, a többi faj önfenntartó állománya gyakorlatilag eltűnt. A kecsege populációi is jelentősen meggyengültek a 20. század végére, ezért 2014 óta egész évben tilos a kifogása vizeinkben.
A simatoknak nagyon ritkán, 10-15 évente került elő egy-egy példánya az utóbbi négy évtizedben a magyarországi és szerbiai Duna-szakaszon, valamint a Dráva és Mura vízrendszerében. Legutóbb egy évvel ezelőtt adtak hírt felbukkanásáról a Drávából.
A simatoknak – a kecsegéhez hasonlóan – kizárólag édesvízi, a folyón belül vándorló populációja fordul elő a Dunában. A Vaskapu alatti Alsó-Dunán és a Fekete-tenger térségében már kipusztult.
Sőregtokot régen is ritkábban fogtak Magyarországon, és az 1960-as évek óta nincs adat arról, hogy a Fekete-tengerből felvándorló példánya előkerült volna vizeinkben. A vágótok státusza is érdekesen változott idehaza. A középkorban még jelentős mennyiségben halászták, a nagyobb példányainak hossza meghaladta a 2 métert.
Az 1970-es, 1980-as és 1990-es években szórványos adatok a jelezték jelenlétét vizeinkben, ezért feltételezhető, hogy vágótoknak is lehetett egy állandóan édesvízi populációja. A vágótok szaporodása azonban nem bizonyított a magyarországi folyószakaszon, ezért az utóbbi két évtizedben egyre gyakrabban előkerülő példányai az engedély nélkül történt telepítésekből származhatnak.
Várjuk vissza a vizát
Meg kell még említeni, hogy napjainkban az idegenhonos lénai tok egy-egy példánya is előkerül, ami illegális vagy véletlen telepítésekre vezethető vissza.
A tokfélék megritkulásának megállítása és megfordítása érdekében számos országban foglalkoznak a hatékonyabb védelmi intézkedések kérdéskörével. Jó példa erre a súlyosan veszélyeztetett európai tok, amelyet Franciaországban, Bordeaux közelében sikeresen szaporítanak. A fiatal egyedek nagyobb mennyiségű telepítése után az ivarérett halaknak a Gironde-folyóba való visszatérése biztató a természetes szaporodás reménye szempontjából.
Egy másik példa az észak-amerikai tavi tok. A faj történelmi elterjedési területén jelenleg is végeznek élőhely-helyreállítási beavatkozásokat, amelyek többek között az ívóhelyek védelmét, valamint a kedvező élőhelyi feltételek – például a megfelelő sótartalom és oxigénszint – meghatározását és biztosítását szolgálják. Az évek óta folyó természetvédelmi erőfeszítések eredményeként a tavi tok globális állományai jelenleg stabilnak tekinthetők, ezért az Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) jelenleg a fajt a nem fenyegetett kategóriába sorolja.
A szakemberek az 1990-es évek óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehetne megoldani a tokhalak, ezen belül különösen a viza visszatérését a Duna felsőbb szakaszaira. A tokfélék állományainak és élőhelyeinek védelme egyaránt illeszkedik a páneurópai és a Duna-medencei természetvédelmi törekvésekhez.
A nemzetközi akciótervek egyik alapvető célkitűzése a tokfélék életciklusa szempontjából kulcsfontosságú élőhelyek és a vándorlási útvonalak védelme és helyreállítása. A vadon élő populációk gyarapításának további fontos eszköze a mesterségesen szaporított halak telepítése. A fajmegőrzés szempontjából hosszabb távon ugyanakkor nagyobb hangsúlyt kell helyezni az önfenntartó populációk megerősítésére és a természetes utánpótlás feltételeinek javítására.
A vándorló halak védelmének egyik alapvető feltétele a folyami vízrendszerek hosszirányú átjárhatóságának megőrzése és helyreállítása. Ez a felismerés az uniós szakpolitikai törekvésekben is megjelenik. Az Európai Unió zöld megállapodása keretében a döntéshozók azt a célt tűzték ki, hogy 2030-ig remélhetőleg 25 ezer kilométer hosszú folyószakaszt tegyenek szabadon átjárhatóvá. Az EU Víz Keretirányelve előírja, hogy jó állapotba kell hozni minden olyan felszíni és felszín alatti vizet, amelyek esetén ez lehetséges.
A Dam Removal Europe szervezet elavult és használaton kívüli gátak elbontásával foglalkozik. Összesítésük szerint Európában eddig 9680 gátat bontottak el különböző programok keretében.
Hogyan térhetnének vissza a vizák?
A természetvédelmi szakemberek az 1990-es évek vége óta gondolkodnak azon, hogy hogyan lehetne a vizákat visszahozni a Duna magyarországi szakaszára. Nemrégiben a WePass2 projekt keretében megvizsgálták, hogy miként lehetne a halak számára átjárhatóvá tenni a Duna vaskapui szakaszán épült vízlépcsőket.
A megtermelt áram, az árvízvédelem és a hajózhatóság miatt nem reális lehetőség, hogy elbontsák a gátakat. Két külön probléma, amelyet műszaki kialakítással meg kell oldani, hogy a felfelé való áthaladást, illetve a lefelé irányuló mozgást is lehetővé tegyék.
A nemzetközi szakirodalomban vannak arra példák, hogy tokfélék számára hallépcsőket alakítottak ki. Ez a Vaskapu erőművek esetében is felmerült, de közel 33 méter szintkülönbség van az alvíz és a felvíz között, így egy klasszikus hallépcső csak részben jelenthet megoldást.
Dr. Guti Gábor szerint ilyen szintkülönbség áthidalására hatékony lehet, ha egy hallifttel emelik fel a halakat. Ez azt jelentené, hogy irányított vízáramlással egy kamrába csalogatják be a felfelé igyekvő halakat, majd hidraulikusan felemelik őket olyan magasságba, hogy a felvízi oldalon kiengedve tovább tudjanak úszni.
Az átjárhatóság megvalósíthatósági tanulmánya hallépcső is és hallift építését is javasolja. Ha sikerül a 2-3 méter hosszú halakat a vízlépcsők feletti folyószakaszra átvezetni, és azok később, szaporodás után, visszafelé úszva visszatérnének, akkor igen valószínű, hogy a vízerőmű turbina kamráin keresztül próbálnának áthaladni a folyásiránynak megfelelően.
A nagyobb halaknak nincs esélye arra, hogy túléljék az áthaladást. Megoldást jelenthet erre a példányok elterelése egy biztonságosan átjárható csatorna felé. További lehetőség a turbina átalakítása olyan módon, hogy ne okozzon kárt az áthaladó halakon.
A Fekete-tengerben élő tokfajokat jelenleg is telepítik az Alsó-Dunán – ott ennek van létjogosultsága, hiszen onnan biztos, hogy eljutnak a Fekete-tengerig. A Vaskapu vízlépcsők alatti, majdnem 900 kilométer hosszú folyószakaszon több olyan terület van, ahol a vizák is tudnak szaporodni.
Ha a jövőben megoldják az áthaladást a Vaskapunál, akkor lehetnek olyan példányok, amelyek megpróbálnak majd felfelé vándorolni a Közép-Duna felé. Ugyanakkor a halaknak csak egy bizonyos százaléka fog szerencsésen átjutni az első akadályon, és ott lesz a következő duzzasztómű, amelyen szintén át kell jutniuk. Így a teljes állománynak csak egy viszonylag kis része tud majd áthaladni mindkét gáton.
A mesterséges állománypótlás nehézségei
A következő kérdés, hogy működhet-e náluk az a vezérlő mechanizmus, amely egy ívásra alkalmas élőhely felé irányítja őket. Ezért van különösen nagy jelentősége annak a halszaporítási kísérletnek, amelyben egy Dunán állomásozó hajóra telepített halkeltetőben szaporítanak és nevelnek kecsegéket.
Nemrégiben Bécsben épült egy ilyen hajó egy uniós LIFE projekt keretében. A folyó vizében keltetett ikrákból lárvát és ivadékot nevelnek, majd azokat a Dunába telepítik. Feltételezhető, hogy a folyón nevelt fiatal kecsegék korai egyedfejlődésük során érzékelik és rögzítik a nevelési hely vizének sajátos kémiai összetételét. Ez az úgynevezett kémiai bevésődés később szerepet játszhat a megfelelő ívóhely keresése során a folyón belüli tájékozódásukban és a nevelési területre, azaz a hajó környékére irányuló visszatérésükben.
Ez az eljárás várhatóan elősegíti, hogy az ívási vándorlást vezérlő viselkedés kialakuljon majd a halakban. Magyarországon a szarvasi Halászati Kutatóközpontban (HAKI) is foglalkoznak hasonló kísérletekkel: a Körös vízén nevelnek kecsegét, abban bízva, hogy a folyó vizében tartott halak majd könnyebben találnak maguknak ívóhelyet a természetes környezetben.
Magyarország számára a vízvisszatartás növelése mellett alapvető stratégiai célkitűzés a klímaváltozás hatásaihoz alkalmazkodó folyógazdálkodás fejlesztése. A várható műszaki beavatkozások tervezésénél és végrehajtásánál különös figyelmet kell fordítani a folyami élőhelyek közötti funkcionális kapcsolatok és az ökológiai átjárhatóság megőrzésére, illetve helyreállítására.
Ehhez nélkülözhetetlen a kecsegeállomány és élőhelyei változásának rendszeres, tudományosan megalapozott monitorozása. Ha nem tudjuk mérni, hogy a természetvédelmi és folyógazdálkodási intézkedések valóban elősegítik-e az állomány gyarapodását, akkor azok eredményességéről sem alkothatunk megbízható képet.
Ezt a célt szolgálja a Széchenyi István Egyetemen jelenleg futó két nemzetközi kutatási projekt is. A MonStur in the Danube Interreg projektben Guti Gábor és kollégái a kecsege kulcsfontosságú élőhelyeit tárják fel, és innovatív monitorozási módszereket tesztelnek. A SWIM Horizon Europe projektben telemetriai eszközökkel vizsgálják a kecsegék vándorlását a Dunában, valamint egy országhatárokon átnyúló monitorozó rendszer kialakításán dolgoznak.
A több száz kilométert vándorló kecsege populációinak helyzete a folyami ökológiai hálózat működőképességének indikátoraként is értelmezhető. Az önfenntartó állományok megőrzésére, illetve a többi tokféle visszatelepítésére irányuló törekvések ezért nem csupán egy-egy faj elkülönült védelmét jelentik, hanem olyan folyórendszerek fenntartását és helyreállítását is, amelyekben a természetes szaporodás, a vándorlás és az utánpótlás feltételei hosszú távon fennmaradnak, hozzájárulva a folyami vízrendszerek biológiai sokféleségének megőrzéséhez.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: vizafogo.blog.hu)
