A horgászkézbe kerülő halfajok biztos meghatározása örökzöld probléma, amely a horgászat társadalmasításával, következésképpen a horgászok létszámának az emelkedésével nem a javuló tendencia irányába változik. Ennek okán halfelismeréssel foglalkozó régebbi cikkeit veszi sorra a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége (KHESZ). Legelőször a vörösszárnyú keszeget, a bodorkát és a jászkeszeget helyezték fókuszba.
Ennek a három pirosas úszójú, alakilag hasonló jegyeket mutató halnak a megkülönböztetése – annak ellenére, hogy felismerésük a horgászat vizsgatananyagába tartozik – gyakran okoz bizonytalanságot a kevésbé tapasztalt horgászok számára.
Elkülönítésüket nehezíti, hogy egyes vízterületeken mindhárom faj otthonosan érzi magát, a spiccbotos szereléken közel azonos testméretben mindegyik vendégeskedhet. Biztos felismerésük már csak azért is fontos, mert a jászkeszeget, a napi kifogható súlymennyiségen túl fajlagos tilalmi időszak és méretkorlátozás védi.
Bár a három faj ugyanazon vízterületen is előfordulhat, alapvetően mások az ökológiai igényeik. A vörösszárnyú keszeg elsősorban állóvízi faj, a vízinövénnyel gazdagon benőtt holtágak, csatornák jellemző hala, ennek ellenére a folyókban is előfordulhat a lassabb áramlású szakaszok parti zónáiban, illetve nagyobb valószínűséggel a duzzasztók feletti szakaszokon.
A bodorkának viszonylag tág az ökospektruma, álló- és folyóvizekben egyaránt általánosan előfordul, de a mocsaras, lápi környezetet – ami a vörösszárnyú keszegnek még megfelel – már nem tolerálja. A Körös-Berettyó vízrendszer szinte mindegyik élővízi és holtági szakaszán megtalálható, de a bányatavakból sem hiányzik.
A jászkeszeg inkább folyóvízi környezetben érzi jól magát, a folyók dévérzónájának jellemző lakója, de megtalálható a márnazónában és a sügérzónában is. Ennek megfelelően a Körös-vidék mindegyik élővízében is stabil, önfenntartó állománnyal bír.
A három faj ökológiai igényeit tehát összefoglalóan a következő módon lehet jellemezni: a vörösszárnyú keszeg gyakori az állóvizekben és ritka a folyóvizekben, a bodorka mindkét környezetben általánosan előfordul, de ritka a mocsaras közegben, a jászkeszeg pedig az állóvizekben fordul elő ritkábban és a folyókban gyakori.
Mivel élőhelyi sajátosságaikban átfedések vannak, egyes vízterületeken mindhárom faj jelenlévő lehet. Kiváló példa erre az Élővíz-csatorna vízrendszere, amely áramló, de vízinövényekkel dús víztestként ötvözi élőhelyeik jellemzőit.
Leggyakrabban a vörösszárnyú keszeg és a bodorka kerül horgászkézbe egyazon vízből. Különösen előbbi fiatal példányai – amelyeknek még nem olyan kifejlettek a színei – téveszthetők össze a bodorkával, amely kifejlett korban is inkább narancsos, téglaszín úszókat visel. Az idősebb vörösszárnyúak úszói már kimondottan élénkvörös, mondhatni a korral erősödő színezetben virítanak.
A két faj fiatal példányait ugyan a némileg hasonló színezet összetéveszthetővé teszi, de már ekkor is szembeötlő különbségük, hogy a bodorkánál nagy általánosságban a hát- és a hasi úszó az oldalvonalra állított merőleges szerint egy vonalba esik, míg a vörösszárnyú keszegnél a hasi úszó az esetek nagy többségében előrébb található.
A jászkeszeg, szintén hasonlóan vörös, de kicsit bordóbb, sötétebb színezetű úszókat visel, ami már fiatal korban is jellemzi, az ivarérett példányoknál igen határozottá válik, idős példányoknál azonban szürkés színűvé fakulhat. Testmérete általában a fenti két fajtól jól elkülöníti. Míg előbbiek kifejlett korukra 20-25 centiméteres testhosszúságot érnek el, addig a felnőtt jászkeszeg 40 centiméter hosszúsággal és a 3 kilogramm testtömeggel bír.
A fiatal jászt leginkább azon szembeötlő sajátossága leplezi le a méretben hasonló vörösszárnyú keszegtől és bodorkától, hogy a másik két faj példányaihoz képest a jászkeszegnek aprók a pikkelyei. Olyannyira, hogy amíg a vörösszárnyú keszegnél és a bodorkánál az oldalvonali pikkelyek viszonylag alacsony számában akár az összetévesztésükre alapot adó átfedés is lehet (előbbinél 38-42, utóbbinál 40-46), addig a jásznál ez kizárt, a pikkelyek száma szinte minden esetben 55 felett van (55-60).
A vörösszárnyú keszeg és a bodorka elkülönítése egyébként a magyar nyelvben is okozhat bonyodalmakat, amely régies elnevezéseiknek köszönhető. A vörösszárnyú keszeget a régi szakirodalmak – pl. Herman Ottó: A Magyar Halászat Könyve – még „pirosszemű kele”-ként említik, ami akár csalóka is lehet, hiszen ahogy a faj egy másik népneve, a „búzaszemű kele” is utal rá, ez a piros szem olykor egészen barnás színezetű is tud lenni.
Ezzel szemben a rég embere a bodorkát (is) előszeretettel illette „veresszárnyú koncér” névvel a pirosas-narancsos úszó miatt, ami további zavarokat okozott a két faj elnevezés szerinti elkülönítésében. Ebben tett rendet a már jó néhány évtizede használatos tudományos magyar elnevezés, amely a valóban vérvörös „szárnyakkal” rendelkező halunkat vörösszárnyú keszegnek, míg a narancsos úszókat viselő fajt bodorkának hívja.
(Az eredeti cikket Sallai Zoltán halkutató segítségével állították össze.)
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Pecaverzum-montázs, képek forrása: KHESZ)
