Keveset horgászik mostanában Csókás Endre, mert a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Halgazdálkodási Tanszékének dolgozójaként szinte minden idejét kitölti munkája, a halnevelés. A Fahal Team teszthorgásza és a Dr. Peca rovat állandó szerzője most egy régi történetét idézi fel.
Aratás van, a kígyó alakú tó egyik oldaldaláról a másikra ijedt egérhadak úsznak az életükért, hogy a biztonságot nyújtó, még be nem takarított táblák zugaiban folytassák életüket és elegendő, a gépek által elhullajtott magvat találjanak. Telik-múlik az idő, lemegy a Nap, a Hold fénye sem világít, vaksötétség uralkodik el a tavon. A fényeket hangok váltják, hátborzongatóan nagy rablások zaja töri meg a tücskök ciripelését.
Egy-egy süllőt is hallani, de ezúttal nem róluk szól az este. Közvetlenül a lábam előtt, a sásnál egy iszkoló cincogó erőteljes, mély durranás következtében veszti életét. Örökre eltűnik a sötétségben, majd ezt követően számos társa hasonló sorsra jut a távolban. Feljöttek a harcsák!
Mindazonáltal, hogy nem bámészkodni és hallgatózni indultam, idegesen töröm a fejem, miután wobblerek egész sorával vallottam szégyent a látszólagos paradicsomban. Fejlámpám tompa fényénél megakad a szemem egy szürke, Yappa Rat Lunkerhunt egérutánzaton, gondoltam magamban, mikor, ha most nem!
Szerencsére sejtettem, hogy nem az apró süllőké lesz a főszerep ezen az estén, így egy kemény, 40 grammos dobósúlyú, multis Westin bottal indultam a bajszosok nyomába, vastag fonottal, 60-as fluorocarbon előkével.
Repül az első dobás. Kezdetben gyorsabb tempóban vontatom be a hibátlan egérimitációt, amely halkan, rágcsálóra hajazó, igyekvő mozgással szeli a habokat. A sokadik hajítás után kétségeim támadnak, hogy valamit nem jól csinálok. De még bízom a csalétekben, hagyom a kapocsban, ezúttal a tempón tervezem változtatni. Minden lehetséges irányból körberabolnak a harik, hangjuk alapján inkább a kisebbek lephették el a vízfelszínt, de a tó közepén hallani pár tekintélyt parancsoló durrantást is.
Mikor már kezdem feladni, bevontatás közben egy pillanatra abbahagyom a tekerést, az órámra pillantok. Ebben a másodpercben a hirtelen megállítás után előttem három méterrel célratörő hang jelzi, megkívánta a Yappa Ratet, még ha nem is volt elég pontos a támadása.
Innentől kezdve taktikát váltottam, néhány másodperces szüneteket iktattam be, amikor a közeli hínármező felett „jártam”. Ennél a pontnál három elhibázott kapást követően olyat láttam, amire álmomban sem gondoltam. Fejlámpámat leggyengébb fokozatra állítva, óvatosan kezdtem vizslatni a felszínt. Vizuális típusomat nem meghazudtolva annyira furdalt a kíváncsiság, hogy az sem érdekelt volna, ha három darab ötven kilós harcsát riasztok el a fénnyel, látnom kell, mit rejt ez a sekély víz, és hogy jó helyen keresem-e őket.
Amennyire csak tudtam, megfontoltan, de hevesen dobogó szívvel vettem tudomást a fényben kirajzolódó árnyakról. Nem kimondottan nagy példányok, de bizony egérre váró harcsák várták tűkön ülve áldozatukat. Nekem sem kellett több, egy hozzám legközelebb, másfél méterre ólálkodó halat céloztam meg. Hozzávetőleg húsz alkalommal húztam el felette a csalit, amikor ismételten bevetettem a megállítós-hirtelen megindítós módszeremet. A ráhúzás pillanatában extázis és hatalmas szippantás közepette vetette rá magát az egérre a szelidi márványtestű. A zsinór „rugdosásával” sem sikerült leverekednie magát az erős horogról, bár a nagyon sekély víz megnehezítette a fárasztást. Örömmel nyugtáztam a 72 centiméteres halat.
A technika megvolt, így számos hasonszőrű társa követte az első egyedet, azonban már a nagyobbakra fájt a fogam. Úgy döntöttem, pihentetem kicsit a pályát, leültem hát a partra, hallgatóztam. Húsz perc várakozás után úgy gondoltam, a nyílt víz felé keresgélek. Nem kellett sokat várni az első hatalmas akcióra!
Egy brutális durrantást követően vágtam be, majd lazult el teljesen a zsinórom és hullott vissza a vízre pár másodperc után. A bevágás valószínűleg túl korai volt, így a hal szájából rántottam ki az egeret, ami a rászívás és az akasztás együttes hatásának következtében a levegőbe repült, a nagy szörny pedig egy komótos, de hallható farokcsapással távozott örökre.
Úgy véltem, kihorgásztam magam arra az éjszakára, az elhibázott nagy bajszos miatt sem voltam bosszús, bár erős botommal valószínűleg méltó ellenfele lettem volna.
(szerző: Csókás Endre, a Fahal Team teszthorgásza)
Még több hasonló cikk a Dr. Peca rovatunkban! Érdekes sztorik érdekelnek? Akkor a Nagy fogások rovatunkat ajánljuk! Videókat néznél? Kattints IDE!
Küldj sztorit Te is!
Elindult a Pecaverzum multimédiás beküldő szolgáltatása: egy gombnyomással tudsz küldeni nekünk fotót, videót és szöveget! Kattintsd IDE, és már küldheted is a sztoridat!
Pecaverzum a közösségi médiában:
Kövessétek Facebook-oldalunkat!
Csatlakozzatok hozzánk Instagramon!
Iratkozzatok fel Youtube-csatornánkra!
