A bojlinak nem tudott ellenállni egy hatalmas meglepetésharcsa a Komravölgyi-víztározónál. A pontyhorgásznak szerencséje volt, hogy fizikai és szakmai segítséget is kapott az éppen arra járt pergetőktől.
Kétnapos, őszi pontyozásra szemelte ki célpontul a Nógrád vármegyei Mihálygergén található Komravölgyi-víztározót a salgótarjáni Bodor Béla, aki október 24-én hajnalban érkezett meg a partra.
A tó középső részén állította fel a helyét, és száz méteres távolságban próbálkozott 24 milliméteres, erősen fűszeres, süllyedő bojlival, amelyet 4-es horgon kínált fel 0.30-as fluo monofil damilon. Az etetést dobócsővel oldotta meg.
Másnap, a reggeli kávézás közben, 7 óra tájékán három pergetőhorgász sétált el a parton. Köszöntek egymásnak, majd egy perc múlva ejtős kapás törte meg a nyugalmat.
„Az első harminc méteren olyan érzésem volt, mintha kis méretű pontyot fogtam volna. Alig bírtam utolérni az orsóval, annyira jött a part felé, és rugdosott, majd megállt” – ekkor azt gondolta a horgász, a sok akadóval tarkított mederben a hal megtalált egyet.
„Ezért maximumra állítottam a húszkilós fékerősségű orsót, és próbáltam kihúzni a halat onnan, ahonnan máskor már sikerült. Viszont most másképp történt, mert a hal elindult kifelé, a nyílt víz felé. Olyan erővel, hogy nem bírtam megállítani, lehúzott körülbelül nyolcvan méter zsinórt. Aztán megállt. Próbáltam felhúzni a fenékről, de nem bírtam. Amikor vissza tudtam nyerni tíz-tizenöt méter zsinórt, újra harminc métert lehúzott” – és ez így ment egy órán keresztül.
„Már nagyon fáradt voltam, görcsölt a kezem. Akkor még nem tudtam, milyen halat fárasztok, de azt igen, hogyha a másik botomat nem veszi ki valaki, akkor összeszedem, és elmegy a hal” – ekkora azonban visszaértek a pergetőhorgászok a tó végéről.
„Megkértem őket, hogy vegyék ki a másik botot. Készségesen segítettek, ráadásul utólag kiderült, egyikük nagy harcsahorgász. Mondták, ha már úgy is itt vannak, megvárják a halat. Azt is mondták, hogy ez nem ponty lesz, hanem legalább egy harminckilós harcsa, de én nem hittem el, arra gondoltam, hogy viccelnek” – de amikor feljött a víz tetejére, és meglátták, mindenkinek leesett az álla.
Mivel pontyhorgászként Bodor Béla nem készült ponyvával, rögtönözni kellett, így a mellettük lévő esőbeálló-bódéról lelógó plusz nylont vágták le, később arra fektették rá a harcsát.
De előbb még partra kellett valahogy húzni. A pergetők közül egy bement a kilencfokos vízbe, és követte őt a horgász is.
„Mondta a kolléga, hogy meg fogja érinteni a halat, számítsak rá, hogy ki fog törni, kezeljem a féket. Így is lett, háromszor egymás után. Aztán a negyediknél megfogta a szája szélét két kézzel. A harcsa akkorát csapott, hogy kettőt kellett előre lépnie a vízben, különben eldőlt volna” – emlékezett vissza Bodor Béla.
A hatalmas harcsán végül a hathatós segítségnek hála felülkerekedtek.
Nem tartották sokáig a parton, pár perc alatt lemérték. Kiderült, hogy 230 centiméter, és már engedték is vissza. A tömegét 70-80 kilóra becsülték.
„Nagyon nagy szerencsém volt, hogy szakértőkkel futottam össze, és az, hogy kibírta a felszerelésem. Még ezelőtt sosem fogtam harcsát, mert nem horgászom rá. Ez volt életem hala, nagyon boldog vagyok” – repesett az örömtől Bodor Béla.
