„Én még ilyet nem láttam!” – a mogyorófavesszőtől a 236 centis harcsáig

A kellemetlen időjárás ellenére Bihari Attila többedmagával bevállalta a háromnapos harcsatúrát, amelyen fekvő stupekes megoldással sikerült egy 236 centis harcsát akasztania. A horgász részletesen beszámolt a Pecaverzumnak az Ohati-tavakon eltöltött, örökké emlékezetes harcsázó napokról. No és arról is, hogyan lett szenvedélyes horgász.

„A peca régóta az életem része. Tiszai gyerek vagyok, a Tiszán nőttem fel, és a szívem is mindig hazavágyik. Szatmárcsekén, egy kicsiny faluban kezdtem a horgászat örömeit elsajátítani. Még csak 6 éves voltam, de hacsak tehettem, kijártam a közelben lévő folyóra. Figyeltem a szépségét, az erejét, a nagyságát. A szende és félelmetes, morcos arcát is. Mert abban az időben bizony még voltak veszélyes kitörései, gyerekként a félelem bennem volt, mikor kell az otthonunkat miatta otthagyni, láttam a felnőttek arcán is a szorongást, félelmét” – révedett a múltba Attila, akinek ezek a gyermekkori emlékek élete legszebb darabjaiként maradtak meg az emlékezetében, a halfogás kezdetleges örömeivel összefonódva.

„Szegény családból származom, amit – folytatta a pecás – soha nem szégyelltem. Én bizony még mogyorófarúddal kezdtem a horgászatot. Kezdetleges szerelékkel: zsinór, úszó – és persze a horog. Az öregek elmondták, hogy ebben a nagy és kiszámíthatatlan vízben nagy és kiszámíthatatlan halak is élnek. Kisgyerekként persze nagyon izgatta a fantáziámat, vajon mekkorák lehetnek ebben a csodás vízben? Sanyi bácsi, a helyi halász mesélte, hogy látott már olyan harcsákat, amelyek nála is nagyobbak voltak. Hát, ezen nagyon csodálkoztam, hiszen Sanyi bácsi a falu egyik legnagyobb embere volt – az igazi, tenyeres-talpas falusi parasztember, a szó legjobb értelmében.”

Kezdetben a szomszédjuk által használt horgászhelyet vette birtokba, amíg ő más helyen próbált szerencsét. „Amikor visszatért, kerestem magamnak egy új, látszólag jó helyet, amelyet gondosan ápoltam, alakítottam, és hogy eredményesebb is legyen, lassan elkezdtem etetni, mégpedig a nagyapám által termelt kukoricával. Meg is lett az eredménye – nem nagy halakat, de szép számban és több fajt is fogtam itt. Tavasszal jászokat, dévéreket, nyáron márnákat, ősszel paducokat. Ahogy a hely »beért«, egyre több rablóhal is megjelent: csuka, süllő, és áradáskor egy-egy kisebb tiszai harcsa is meglátogatott” – így kezdődött Attila története, amely azóta is tart, immár közel 40 éve.

De mint sok minden az életben, sajnos ez sem tartott örökké. A munka, a családalapítás, az élet sodrása úgy hozta, hogy elkerült a szeretett Szatmárból, a Tiszától, attól a helytől, amely oly' sokat adott neki. Olyan emlékeket, amelyek örök érvényűek és megismételhetetlenek.

„Egy kisvárosba, Nyírbátorba kerültem. Itt ugyan nincs élő víz, de található egy kis helyi, egyesületi tó. Nagyon rendezett, szabálykövető környezet fogadott. Először idegen volt számomra ez a világ – de szerencsére segített jó barátom és kollégám, Jani. A tavi horgászat új terep volt számomra: lágyabb, finomabb szerelékek, tavi békés halak horgászata. De mint mindennek, ennek is megvan a maga »fílingje«. Lassan belejöttem. Furcsa volt, hogy mennyi pontyot lehet fogni egy-egy alkalommal! Volt, hogy Janival kis »helyi versenyt« rendeztünk egymás ellen, és a rapid, maximum négyórás horgászat során én 36-ot, ő 42 pontyot fogott. Nem lehet összehasonlítani a vad, élő vízzel – talán a Tiszán ilyen mennyiséget egy évben sem fogtam össze több halfajból sem” – ez így ment évekig. Hol több, hol kevesebb halat sikerült akasztania.

Attila számára az örök kérdés: mennyi az az optimális mennyiségű idő, amit horgászattal tölthetünk?

„Nincs rá jó válasz – főleg, ha a kedves feleségünket kérdezzük meg” – hagyta nyitva a kérdést nevetve.

„Most, hogy közeledem a negyvenhez, valami megváltozott bennem. Két éve érzem, hogy bár nagyon vágyom vissza a Tiszához, az élő vízhez – az idő és a távolság még mindig akadály. És valamiért azt is érzem, hogy ezt a pontyozást már kinőttem. Valami egészen másra vágyom. Ha jobban belegondolok, ez a vágy nem is két éve született meg bennem, hanem talán már akkor, amikor Sanyi bácsi mesélt a nála is nagyobb harcsákról. Így aztán nem maradt más hátra, mint hogy teljes elánnal belevágjak az itt élő legnagyobb halfaj, a folyami vagy szürke harcsa vadászatába. Ez az új kihívás visszarepít a múltba – újraélem vele a múltat, a jelent, és talán majd a jövőt is, a növésben lévő kisfiammal. Teljes szemléletváltás történt bennem. A finom szerelékeket felváltotta a kissé durvább felszerelés. Teljesen más műfaj – és újra kezdőnek érzem magam, mint hatévesen a Tisza partján. Olyan, mintha újra kellene tanulnom a horgászat minden csínját-bínját” – ezt pedig óriási szenvedéllyel és lelkesedéssel tette.

„Kezdő vagyok, de mindent megtettem, hogy tanuljak és fejlődjek. Végigolvastam a szakirodalmat: a harcsák élőhelyeit, táplálkozási szokásaikat, a rájuk ható időjárási viszonyokat, satöbbi. Úgy éreztem, felkészültem – de persze bőven van még mit tanulni. A harcsázás világa tele van rejtélyekkel! Sok időt és energiát fektettem bele. Hosszú, eseménytelen esték és éjszakák, és csak 1-2 kisebb, 10 kilót meg nem haladó harcsát sikerült fognom. De nem adtam fel – és aki harcsázásra adja a fejét, annak ez a kulcsszó: kitartás. Az első két év gyengére sikerült – de ezt betudom a tanulási folyamatnak. Azóta már csak apró finomhangolásra van szükség” – ezzel pedig elérkeztünk a jelenhez.

„A horgásztársadalom több szempontból is egy nagy család. Rengeteg ismeretség, barátság alakul ki. Józsi barátom minden szempontból jól látja át a tavi horgászatot, sokat köszönhetek neki is a harcsahorgászat területén. A tavalyi évben ismertem meg Szilárdot is, akivel sokat beszélgettem a nagy halakról. Ő már rengeteg helyen megfordult, látott méretes bajszosokat, sok mindent tapasztalt. Az ő meghívására mondtam igent, és kalauzolt el az Ohati-tavakra március 21–23-án, egy igazi harcsás túrára. Így volt négy hónapom a teljes felkészülésre, mert hát hova, ha ide nem? Az óriásokhoz készülni kell minden szemszögből” – mesélt a Pecaverzumnak a horgásztúra előtti időszakról Attila.

Először is a felszerelését tette rendbe. „A Jézuska hozott nekem két szép harcsázó botot 330 centiméteres méretben, Gyuri barátomtól pedig átvettem hozzá két darab alig használt, 18000-es méretű orsót. Úgy éreztem, összeállt az első komolyabb harcsafegyverzetem – támadhatjuk az ismeretlent! Természetesen ezzel még közel sem állt össze minden, de minden nap egy kicsit a horgászatról szólt. Ugyanis a téli hónapokban a horgász még csak álmában horgászik; általában a többi időben pedig felépíti az év első részére eső feladatokat: tervezget, szerel, feltérképez, tanul. Így történt ez velem is” – de ekkor már közeledett az év első megmérettetése.

A kitűzött időpont már csak két napra volt, ezért Attila szabadságot vett ki, hogy nyugodtan tudjon készülni és átszellemülni.

Amikor már minden a helyén volt, kimondhatta a varázsszót: indulás!

„Egy kombi teherautó és még egy futó is jól megpakolva indult útnak. Szilárd hozott egy négyszemélyes gumicsónakot, ami nagyban megkönnyítette a feladatokat. Az úton végig beszéltük még egyszer – ezredszer –, hogy megérkezés után mik lesznek az első teendők, hogy minél hamarabb bevetésre készen legyenek a botok. Végre megérkeztünk! Fellélegeztem: éreztem a friss levegő illatát, és ránézve a gyönyörű tóra, szinte éreztem a kapitális halak jelenlétét a víz alatt. A helyszínen csatlakozott hozzánk Feri, Szilárd barátja is, akivel ezen a vízen már többször harcsáztak együtt. Az ő tapasztalataikból merítettem én is a horgászatot megelőzően” – amelynek a kezdete már kézzel fogható közelségbe került.

A horgászok a hármas szigetet foglalták el az Ohati-tavakon, és gyors kipakolást követően egyből csónakba ugrottak a víz feltérképezése, illetve a szerelékek elhelyezése érdekében. A vízmélység átlagban 1–1,3 méter volt az adott területen, néhány mélyebb résszel.

„Háromfelé osztottuk a területet; mindhárman három-három botot vetettünk be. Én, mivel még nem pecáztam itt, úgy éreztem, nem teszek fel mindent egy lapra: a szerelékeimet három módszerrel próbáltam ki” – mondta Attila, majd rátért a részletekre.

Szerelékek

Jobb oldali bot: Finomabb szerelékkel láttam el, upose módszerrel (lebegtetős technika), dupla egyhorgos megoldással. A felső horogra nadálycsokor került, az alsó horogra pedig egy szépen mozgó vörösszárnyú keszeg. A szereléket körülbelül 50 méterre helyeztem el.

Középső bot: Ez már keményebbre volt szerelve: az orsót 0,50 milliméteres fonott zsinórral töltöttem fel, a végszerelék pedig egy 80 centis, fekvő stupek volt. Két darab 6-os méretű egyágú horog került rá, csörgővel és bojttal kiegészítve. Csalihalként egy tenyeres kárászt használtam. Ezt a szereléket 70 méterre tettem be.

Bal oldali bot: A harmadik szereléket a klasszikus, szakítós módszerrel vittem be. Egy karót vertünk le a túloldali partszakaszon, körülbelül 120 méterre, innen indult a damil, ami a kapásnál a szakadás után azonnal szabad utat enged a halnak.

„Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk. A túrát megelőzően a víz nem sokat tudott melegedni, mivel öt éjszaka is mínusz 5 fokot meghaladó fagyok voltak. »Ez nem a mi túránk lesz, valószínűleg« – beszéltük. Ekkor azonban Feri a nádfal melletti részről egy erős, füstölős kapással cáfolt rá az elhangzottakra. A nagyon erőteljes kapás után erős nekiiramodás következett, majd pár méter után gyorsan közeledett egy harcsa az irányunkba. Találgatva jegyezte meg Feri, szerinte nem lesz túl nagy. Ahogy közeledett a sziget irányába, hirtelen irányt váltott, és megkerülte a szigetet. Muszáj volt a csónakba ugrani, és utána szegülni. Ehhez a halhoz mindhárman kellettünk, különben elment volna. Húszperces fárasztást vett igénybe. A jó csapatmunka eredménye egy gyönyörű, 30 kilogramm körüli példány lett. Megjegyeztük: nagyon jó kezdés, bíztunk benne, hogy a jó kezdésnek lesz folytatása is” – lelőjük a poént, lett folytatás.

Az első éjszakára már más nem jutott a hajnalig tartó hosszú beszélgetésen kívül. De a srácok nem estek kétségbe, Szilárd mondta, hogy ezen a vízen napközben is ugyanúgy foghatnak harcsát, mint éjszaka.

„Bizakodtunk. Napközben egy finom vaddisznópörkölt készült bográcsban. Az éhségünket csak ez oltotta napközben, mivel ismét eltelt egy nap kapás nélkül. Délutánra esni kezdett az eső, és a szél is erősödött. Sötétedés előtt átnéztük a szerelékeinket, frissítettük azokat a halakat, amelyek már legyengültek, és újult erővel vártuk a sötétedést” – csakhogy ahogyan sötétedett, úgy esett egyre jobban a szél, és erősödött a szél. 19 óra után azonban már minden a helyén volt, a világítóberendezéseket is felszerelték a pecások.

„Az upose szerelék zsinórjára és a fekvő stupekos szerelék zsinórjára is egy-egy világító karikát tettem, ezzel is segítve a figyelést. De jól tettem. Fél nyolc volt, és ahogyan néztem a karikát, amelyet a szél limbált jobbra-balra, egyszer csak felrepült az égbe. A társaim is kiabáltak egyszerre: »Kapás!« Az elektromos kapásjelző még ezután szólalt csak meg, de én már futottam a bot irányába, ahogy csak bírtam. Szakadt az eső, a fekete föld úgy csúszott, mint egy korcsolyapálya. Ahogy odaértem, láttam, a bot vége már teljesen karikában, valami feszíti rendesen. Mondtam magamban: nyugi, gondolj át mindent, mielőtt bevágsz. Kihajtottam a bottartó reteszét, ránéztem a nyeletőre, az rendben, a fék behúzva majdnem koppra, hogy tudja akasztani magát. Minden rendben, kiemelhetem a botot a tartóból. Kivettem nagy nehezen, az ellenállás nagy volt. Ilyet még nem éreztem, tudtam, hogy ez az eddigi harcsáimhoz képest nagyobb lesz” – de hogy melyik botján volt kapása?

„Csak menet közben vettem észre izgalmamban, hogy a mások által nem ajánlott fekvő stupeket húzta el egy valószínűleg szép bajszos. Bár nagyon sok tapasztalatom még nincs, de fejben tudtam, mit kell tegyek. Húztam, tekertem, húztam, tekertem... és egyre könnyebb lett. Mondtam, szerintem olyan nagy nem lesz! 70 méterről közeledett felénk. A táv nagy részét már kihúztam, körülbelül olyan 20 méterre lehetett, amikor csak megiramodott. A féket szerencsére időben állítottam a megakasztást követően, olyan jó 60 száalékosra. Ho-hó, mondom, lehet, nem is olyan kicsi ez a harcsa! Körülbelül olyan 20 métert rohant ki, és ismét én következtem. Húztam, tekertem, és ismét ugyanazon a távon olyan kirohanásba kezdett, amiről már tudtam: ez biztos, hogy nem lesz kicsi! Már kezdtem izgulni – 20, 40, 60 méter –, most már erősíteni kell a féken tovább, különben félő, hogy rászalad még a távolabbi szerelékekre is. Olyan 80 százalékosra visszahúztam a féket, és mintegy 70 méter kirohanás után állítottam meg. Kezem-lábam remegett, hihetetlen, milyen erő volt benne” – de ez a hosszú kitérő a horog végén küzdő hal számára is fárasztó lehetett, az erejéből veszített.

„Ahogy húztam ismét magam felé, olyan irányba mozdult két alkalommal is, hogy megkönnyebbült a felszerelés. Felkiáltok: »Elment!« Tekertem az orsót, és hirtelen ismét éreztem. Megkönnyebbültem. Oh, mondom, csak megvan. Ahogy közeledett, éreztem, ahogy fárad – ő is, én is. Még legalább öt-hatszor próbált menekülni, de egyre rövidebb távokat tett meg. Szerencsére a nyílt víz irányába vette az útját minden kirohanásnál. Ezért kivártunk. Nem kellett a csónakba ugrani. Alig vártam, hogy meglássam, kivel is van dolgom. A szívem hevesen dobogott, tudtam, hogy ekkora halat a horgászéveim során még nem láttam. Éreztem a megfáradt, lomha súlyt, amit tartok a kezemben. És végre látótávolságra került, 5-6 méterre a parttól. Amikor fordult egyet, látszott a zsinór vége és a kicsapó farka között, hogy bizony ez egy hosszú távolság, amiből lehet következtetni, hogy ez egy kapitális harcsa lesz. Boldogságom határtalan volt” – felmerült azonban a kérdés. Hogyan vesszük majd ki?

„Szilárd nem tétovázott, azt mondta, ha törik, ha szakad, ő benyúl a szájába – annak ellenére, hogy a kesztyűt persze a nagy rohanásban a sátorban hagyta. Először bukkant fel a hatalmas harcsafej. Én még ilyet nem láttam! Nagyon nagy volt. Két-három alkalommal felhúztam a víz felé. Amikor már karnyújtásnyira volt, kis koppintással a fejére paskolt. Még volt benne annyi erő, hogy tegyen egy tiszteletkört. A következő alkalommal azonban megadta magát. Szilárd a tőle megszokott tapasztalattal nyúlt be az óriás szájába. Azt mondta: »Brutál nagy, nem tudom, hogy ki fogom-e bírni emelni, főleg, hogy minden csurom víz, csúszik a hal, a part«. De megragadta erősen, én meg egyik kezemmel a kezét, és lassan kiemeltük a vízből. Leírhatatlan érzés. Nem hiszem el! Nem fért rá a 2x2 méteres, kiterített harcsamatracra. Csak néztem és gyönyörködtem. Az órámra néztem: 40 perc telt el. Igazi 40 perc tömény boldogság! Gondolataim azon forogtak, hogy igen, most már tudom, miről beszélt az Öreg! Elhiszem, hogy vannak nagyobb halak is, mint az emberek. Itt a bizonyíték. Átbeszéltük gyorsan, hogy pár fotó és fertőtlenítés után mielőbb visszaengedjük éltető elemébe. Szerintem a képeken látszik a mérhetetlen boldogságom. Ezt követően lassan visszakerült a tó lakója. Tisztelet neki! Remélem, másnak is ilyen boldogságot fog még okozni, mint nekem. Ezzel a mozdulattal igazából a túránk szinte be is fejeződött, mert több halat nem sikerült partra terelni már. Azonban azt elmondhatom, hogy örök emlék marad a számunkra!” – lelkendezett teljesen jogosan Attila.

„Azt hiszem, ha már nagyobbat nem is sikerül fognom életem során, már így is kipipálhattam ezt a bakancslistás álmot. Egyben reménykedem még. Abban, hogy az én Tiszám, amit oly' nagyon szeretek, amely megszerettette velem a természetet és annak az adottságait, ad még nekem hasonló lehetőséget az életem során” – mi mást, mint egy emlékezetes harcsahorgászatot egy kapitális példánnyal?

Ezt olvastad már?