Intézményi szinten alulértékeltek a halastavak Magyarországon, de Közép-Európában is. A halászati ágazatban továbbra sincsenek területalapú támogatások, az uniós forrásoknak pedig csak egy kis hányada fordítható az ágazat támogatására. Az érdekérvényesítő képesség hiánya pedig azzal jár, hogy az ágazat a fenntartható fejlődés helyett lassú haldoklásra van ítélve – mondta el az Agrárszektornak a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (Mahal) szóvivője. Lévai Ferenc beszélt arról is, mekkora területen folyik tógazdasági haltermelés Magyarországon, melyik halfajtát termelik a legtöbben, illetve azt is elárulta, hogy mennyire önfenntartóak a hazai természetes vizek.
Magyarországon a halászat alatt a tógazdasági haltermelést és az intenzív medencés haltenyésztést kell érteni. A tógazdasági haltermelés mintegy 24 ezer hektáron zajlik, és évente körülbelül 22-24 ezer tonnányi hal termelésére képes – mondta el Lévai Ferenc, a Mahal szóvivője.
Az akvakultúra termálvizekben történő termelést jelent, afrikai harcsát, tokot és süllőt állítanak így elő, körülbelül 4,5-5 ezer tonnányit, ami konyhakészen kerül a piacra.
A szakember beszélt arról is, hogy a halászati ágazat által előállított 22-24 ezer tonnából mintegy 15 ezer tonna kerül minden évben a piacra. Az ágazat jellegzetessége ugyanis, hogy 2,5-3 év alatt állítja elő a megfelelő méretű, 2-3 kilogrammos halakat.
Lévai Ferenc szerint azonban nem ez a halászati ágazat legnagyobb erénye, hanem a természetvédelem során játszott szerepe, különös tekintettel az ökoszisztéma megőrzésére. Ez ugyanis napjainkra kezd felértékelődni.
A magyar halastavak ugyanis mintegy 300-350 millió köbméter vizet képesek tárolni, aminek az elmúlt években – és a következő időszakban – rendkívül nagy jelentősége lesz.
Hiába mondják ugyanis, hogy Magyarország vizekben bő, ezek jelentős része átfolyik az országon, a klímaváltozás pedig a folyók vízjárására is erős hatással van.
A szakember szerint már nincs meg az a klasszikus időjárás, ami akár csak 10 vagy 15 évvel ezelőtt megszokott volt, amikor a nyár ugyan szárazabb, de a többi három évszakban vannak hosszabb, áztató csapadékot hozó időszakok, az utóbbi évekre inkább a hatalmas esőzések voltak jellemzőek, amelyek – egyebek mellett – villámárvizeket is okoztak.
A Mahal szóvivője kiemelte, a halastavak, amelyek a korábbi vizes élőhelyek maradványait őrzik, intézményi szinten alul vannak értékelve.
A tógazdasági ágazat egyik legnagyobb problémája az, hogy a területén tartózkodó, vízhez kötött életű állatállomány 90 százaléka védett, az általuk okozott károkra nincs semmiféle ellentételezés vagy kompenzáció.
A halászati ágazatban továbbra sincs területalapú támogatás, és az uniós támogatások mindössze 15 százaléka fordítható ilyen célokra, az egyéb káreseményekre, mint például szárazság, haldöglés, gátszadás, árvíz, nincs se biztosítás, se másféle kompenzáció.
Tavaly a halastavak mintegy 30 százaléka szárazon maradt, de erre nem volt semmiféle támogatás, ahogy arra se, ha az állatállomány átvándorolt a vizesebb területekre.
– A probléma gyökere ott van, hogy Közép-Európában az édesvízi halászati ágazat nem tudja kellőképpen érvényesíteni az érdekeit az Európai Unióban. Emiatt egy lassú lemorzsolódás figyelhető meg: az idősebbek kihalnak, a halastavak pedig átkerülnek más művelődési ágba, ahol többféle támogatás is a rendelkezésükre áll. Az ágazat viszont így a fenntartható fejlődés helyett lassú haldoklásra van ítélve – jelentette ki Lévai Ferenc.
Arra a kérdésre, hogy milyen halfajtákat termelnek a tógazdaságok, a szakember elmondta, itt, Európa közepén alapvetően a pontyos tógazdaságok jellemzőek. Az éghajlat ezen halfaj termelésének kedvez, ráadásul a közép-európai fogyasztók is a pontyot szokták meg, így számukra ez „a hal”.
– A magyarországi tógazdaságokban termelt hal mintegy 83 százaléka ponty, ezen kívül a csuka, a süllő és a harcsa jellemző még, valamint kismértékben az amur és a busa. Van még kárász és keszeg is, de ezek termelése elenyésző mértékűnek mondható – tette hozzá Lévai Ferenc.
A horgásztársadalom tagjai 160 ezer hektárnyi természetes vízen művelik a tevékenységüket. A természetes vizek azonban nem önfenntartóak, ezt a képességüket már rég elvesztették az árterek hiánya, a folyókról való leválasztás és más körülmények következtében. Éppen ezért a horgászattal hasznosított vizekbe évente mintegy 4,5-5 ezer tonnányi halat kell telepíteni, főleg pontyot, illetve keszegféléket. A magyarországi teljes haltermelésnek mintegy 30-40 százaléka kerül az étkezési piacra, és körülbelül ugyanennyi jut a horgásztavi piacra. A maradékot exportálják, ami jelentheti a külföldi étkezési piacot, de a környező országok horgásztavait is – árulta el Lévai Ferenc.
A magyar tógazdaságok mintegy 60 százalékában a halászati ágazat teljes vertikumát művelik, tehát az anyahal, az ivadék és a piaci hal előállítást is. A tógazdaságokban az állomány 10 százaléka egynyaras hal, 15-20 százaléka kétnyaras, a többit pedig a piacra termelik.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Pecaverzum)
