A Pecaverzum olvasói óriás mohállatot találtak a Hármas-Körös gyomaendrődi szakaszán. A Mississippi vidékéről származó óriás mohállat jövevényfajnak számít, és az átlaghőmérséklet emelkedése miatt terjed világszerte, így Magyarországon is. Ökológiai szempontból azonban nem jelent problémát.
Az óriás mohaállatról augusztus 28-án, hétfőn készítették a fényképeket, és azokat a Pecaverzum sztoriküldő alkalmazását használva küldték el honlapunknak.
„Lányaink, Ramóna és Noémi fedezték fel. Először nem tudtuk, mi lehet ez” – írta olvasónk.
Egyre jobban terjed Magyarországon az óriás mohaállat, amely valójában – a nevével ellentétben – parányi élőlény, de telepekbe összeállva már hatalmas „gombócot” formáz.
A faj jövevénynek számít, természetes ellenségét nem ismerjük, de a szakértők szerint ökológiai szempontból azonban nem jelent problémát.
A Digitális Tankönyvtár interneten elérhető, 2013-ban közreadott Állatrendszertani gyakorlatok című kiadványa szerint Magyarországon a mohaállatoknak (Bryozoa) tíz faja él. Ebbe már beleszámították a Mississippi vidékén őshonos óriás mohaállatot is, melyet hazánkból elsőként 2011-ben írtak le a Ráckevei Soroksári-Dunából (RSD).
A faj magyar neve kissé megtévesztő, ugyanis a mohaállatok mindössze néhány milliméteresek, óriási legföljebb a telepük lehet, amelynek felületén tíz-húsz példányonként kisebb egységekbe, egymástól világosabb határvonallal vagy sekély árkokkal elkülönülő rozettákba tömörülve ezerszám zsúfolódhatnak össze.
A telep belsejét viszonylag kemény, kocsonyás anyag tölti ki, melyet a szorosan egymáshoz tapadó egyedek termelnek. Ezek a helyváltoztatásra képtelen egyszerű élőlények csillókoszorújuk segítségével az enyhén áramló vízből szűrik ki szerves törmelékből, és még parányibb élőlényekből álló táplálékukat, s megnövekedve főként bimbózással szaporodva gyarapítják, növelik a telepet.
Az óriási mohaállatok érzékenyek a hidegre. Amikor ősszel lehűl a víz, a telepek szétesnek, az állatkák elpusztulnak, de az általuk már korábban létrehozott többsejtű szaporítóképletek – a mindössze félmilliméteres, de a fagyokat is elviselni képes sztatoblasztok – biztosítják a faj túlélését. Nagy számban szóródnak szét a vízben, és parányi kis horgaikkal megakadva a nádszálakon új telepeket alakíthatnak ki, amikor tavasszal ismét fölmelegszik a víz. A horgok azonban a csónakok, hajók testén vagy a vízimadarak tollazatán megakadva a faj terjedését is hatékonyan segítik. Ebből adódóan egyre több helyen számítani lehet megjelenésére.
A Pecaverzum többször írt már az óriás mohaállatokról. Korábbi cikkeink a témában ITT érhetők el.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(fotók: Pecaverzum olvasói fotó)
