Szendőfi Balázs: Az egymillió horgász országa című könyvében megszólaló Dóczi István, a véleményét felvállaó, elbocsátott horgászvezető több, a horgászok körében elterjedt nézetet kérdőjelez meg. Szót ejt arról, miért nem működik az idegen fajokkal történő „kezelés”, hogyan hat a pisztrángsügér a törpeharcsa-állományokra, és milyen negatív élettani folyamatok zajlanak le egy kifogott, majd visszaengedett hal szervezetében. A kötet már előrendelhető a HVG Kiadónál.
– Én is rengetegszer hallottam, hogy az elszaporodott törpeharcsa ellen pisztrángsügért kell telepíteni, ami nyilván ostobaság. Idegen fajt nem gyógyítunk idegen fajjal, ez sehol a világon nem vezetett még jóra. De akkor azt mondod, hogy a pisztrángsügér még erősíti is a törpeharcsa állományát?
– Egy Mura melletti bányatavon végeztünk, illetve most is végzünk ez irányú kísérleteket, úgyhogy első kézből állapíthatom meg: igen. A törpeharcsa-ivadék felhőt alkot, vagyis nagy csoportokba tömörül, amit bolynak is neveznek. A boly folyamatosan változtatja az alakját és méretét, ettől a hazai ragadozó halak félnek. A ragadozó azt látja, hogy egy amorf, pulzáló, sűrű, fekete tömeg úszik, mozog felé, és ezzel nem tud mit kezdeni. A pisztrángsügérek ismerik őket „otthonról”, és átlátnak a szitán. Csapatosan körbeállják a felhőt, és az abból kiszakadó egyedeket azonnal elkapják. A probléma itt az, hogy a törpeharcsafelhőnek a külső – úgymond – héját vagy burkát általában a legyengült, beteg példányok alkotják. A pisztrángsügér pont ezeket szedi össze, ezáltal szelektíven erősíti az állományt. Semmiképpen nem irtja ki: ha így lenne, a Mura menti holtágakból és bányatavakból – ahol rengeteg pisztrángsügér él – már rég eltűnt volna a törpeharcsa.
– Én úgy tudom, a pisztrángsügérrel a legnagyobb baj az, hogy kedvenc zsákmányai a békák.
– Igen, a legnagyobb kétéltűvadász. Ahol megmarad, ott a farkos és farkatlan kétéltűeknek is rövid úton annyi lesz. A pisztrángsügérek gyomortartalmát is vizsgáltuk: pont a törpeharcsa az a halfaj, amelyik a legelenyészőbb mennyiségben került elő. Ellenben rengeteg fiatal süllőt, sügért, keszegfélét és persze a várt kétéltűlárvákat és kifejlett békákat, gőtéket is találtunk.
(…)
Kipróbálom, rákérdezhetek-e arra, miért bocsátották el Dóczi Istvánt a horgászszövetségtől, ahol dolgozott:
– Kutatói és halgazdálkodói munkád mellett foglalkozol hidrobiológiával, limnológiával, édesvízi ökológiával és halbiológiával, valamint horgászszövetségi alkalmazott, hivatá¬sos halőr is voltál a közelmúltig, ahonnan azért távolítottak el, mert kifejtetted elítélő véleményedet a catch and release horgászatról. Egyenesen kimondtad, hogy a sporthorgászat állatkínzás.
Dóczi István hosszú és őszinte válaszba kezd. Ahogy halad előre, úgy kerekedik el egyre jobban a szemem.
– Azt gondolom, hogy a horgásztársadalomban jelenleg ez az egyik legmegosztóbb és legkínosabb téma. Sokan a laikusok közül azt hiszik, hogy ez a horogsebről és a halnak okozott fájdalomról szól. Hordanak is magukkal sebfertőtlenítőt a hal szájára, ami egy igen megmosolyogtató gesztus lenne, ha nem tudnánk emellett azt is, amit most fogok elmondani. Hogy a hal mennyire és miképpen érzi a fájdalmat, azt nem tudjuk pontosan kimutatni, viszont vannak jól mérhető és dokumentálható biokémiai paraméterek. Ilyen a kortizol és a laktát. Nézzük magát a folyamatot: a kapás után a horgász bevág, és megkezdődik a fárasztás. Az életéért küzdő hal vérében jelentősen megugrik a kortizolszint – ez közismertebb nevén a stresszhormon, ami a hal anyagcseréjét serkentve, a vegetatív idegrendszert stimulálva segíti az izomszövet extra megerőltetését a menekülés és a túlélés érdekében. A laktát később jelenik meg: ez a tejsavnak egy ionos alakja, rendkívül nagy energiatartalmú molekula, viszont kizárólag aerob anyagcsere során képes hasznosulni, azaz sok-sok oxigén kell hozzá, és egy idő után nem lehet elég oxigént felvenni. Ott tartunk, hogy a hal minden erejét összeszedve próbál menekülni, közben egyre több lesz a vérében a laktát. Egy adott ponton túllépi azt a szintet, amihez a hal még biztosítani tudná a vízből felvehető oldott oxigén megfelelő mennyiségét. Ezt a horgász onnan veheti észre, hogy a hal elkezd fáradni. Minél nagyobb testű a hal, annál tovább tarthat a fárasztása, és ezek a belső folyamatok annál súlyosabban érintik a szervezetét. Amikor már olyan nagy a vérében a laktát mennyisége, hogy az izomszövetei hipoxiássá válnak, azaz elégtelen az oxigénellátásuk, akkor a hal feladja a küzdelmet, hiszen nem tud tovább mozogni. Ekkor következik a szákolás, és valójában az igazi problémák itt kezdődnek, hiszen a halat a horgász kiszakítja abból a környezetből, a vízből, amiből oxigénhez tud jutni. Kiteszik a halat a partra, egy számára teljesen kedvezőtlen környezetbe, pedig jelenlegi állapotában, a fárasztás során megnőtt laktátszint miatt oxigénhiányossá vált szövetekkel több oxigénre lenne szüksége, mint eddig valaha. Közben megkezdődik a sporthorgászat célját jelentő tevékenység, vagyis a halat a horgász elkezdi méregetni, a hosszát, a tömegét, és természetesen fényképeket is kell készíteni róla, hogy majd legyen mivel dicsekedni. Ezalatt a hal hipoxiás állapotban gyakorlatilag fuldoklik a parton. Próbálna oxigénhez jutni, hogy az anyagcsere-folyamatait fenntartsa, de hát ez víz nélkül nem megy. Közben méregetik, fotózgatják, kézről kézre adják, és ha a kelleténél kicsit tovább elhúzzák ezt a folyamatot, akkor beállhat az ennél is kedvezőtlenebb anyagcserehelyzet, akkor már anoxiáról beszélünk. Ez egy teljes testre, szövetre-sejtre-szervekre kiterjedő oxigénhiányos állapot. Ilyenkor már érintve van a halnak az agya is, amit abból veszünk észre, hogy amikor a horgász végez a fontos tevékenységeivel, és végre-valahára eljön a pillanat, hogy visszahelyezze a halat a vízbe, a hal nem tud elúszni. Mivel az agyszövetek is érintettek az oxigénhiányos állapotban, az egyensúlyi helyzetét sem tudja megtartani, és az oldalára vagy a hátára fordul. Ekkor már az agykárosodás mellett a keringési rendszer sem működik megfelelően, tehát az egésznek könnyen a hal pusztulása lehet a vége. Összegezve: a sporthorgászok a halat egy neki rendkívül kedvezőtlen, stresszes és életveszélyes állapotba kényszerítik pusztán azért, hogy jól szórakozzanak.
Csend. Ezt emésztenem kell.
Persze tudtam én, és bármely horgász is tudhatja, hogy mi történik egy fárasztáskor, de így, ilyen orvosi részletességgel kifejtve mégis mellbevágó. Gondolhatja-e ezután bárki, hogy a hal „nem szenved”, mert – a gyakran hallott „érvek” szerint – csak egy pitvar és egy kamra van a szívében, vagy mert „nincsenek érzőidegek a szájában”? Cáfolhatatlan alapigazság, hogy a hal szervezetének is oxigénre van szüksége, anélkül az ő keringése is összeomlik és az agya is károsodik.
(…)
István még folytatja:
– Azt nem tudjuk, hogy a többször, netán rendszeresen megfogott és fárasztott halaknál a folyamatosan kiújuló magas stressz-szintek és oxigénhiányos állapotok ismétlődése hosszú távon milyen hatással van a hal szervezetére, de biztos vagyok benne, hogy, mondjuk, ívási időszak előtt egy-két hónappal, a vitellogenezis idején, amikor a GSI-index már igen magas, tehát az ivarszerv már rohamosan fejlődik, így készítve fel a halat az ívásra, egy-egy ilyen végrehajott fárasztás mindenképpen káros hatással van a szaporodóképességre, és így végső soron a természetes vízi halállományok fennmaradására is.
– Egyes halfajok más-más érzékenységet mutatnak erre a bánásmódra, ugye?
– Igen. Például a ponty meglepően jól tűri. Persze ez nem jelenti, hogy mindent kibír. A nagyobb bojlis versenyek után gyakran találkozunk elpusztult pontyokkal, melyek az anaerob folyamatok utáni anyagcsere-elégtelenségben pusztultak el akár órákkal a visszaengedés után. Vannak aztán azok a halfajok, amelyek kifejezetten rosszul tűrik a stresszt, például a süllő. Amikor a süllőt a mélyebb vízrétegből feltépjük, és főleg, ha a műcsali horga toroknál vagy kopoltyúnál sebez, ezt jó eséllyel nem éli túl: vagy a sebzés, vagy a stressz fogja átvinni az örök hínármezőkre. A süllőhorgászatban nyugodtan számolhatunk ötvenszázalékos elhullással akkor is, ha minden halat visszaengednek. A ragadozókra szóló pergetőhorgászat egyébként is veszélyes, mert a pergetőhorgász a horgászidő alatt elég nagy vízterületet jár be, sok szakaszt horgászik le, rengeteg hallal találkozik. Ha szerencséje van, és „eszik” a hal, akkor nagyon sok, akár napi harminc, negyven, hatvan példányt is meg tud fogni, de hallottam már százötvenes napi zsákmányról is. Süllő, domolykó, balin esetében elérhet ennél még nagyobb számot is. Persze a lelkiismerete nyugodt, hiszen minden halat visszaenged, de én azért kíváncsi lennék arra, hogy mennyi végzi közülük a víz fenekén egy mélyebbre nyelt horogtól, vagy érzékenyebb fajok esetén már maga a megfogás is hány egyed pusztulását okozza.
– Szórakozásból ennyi hal életét veszélyeztetni állatkínzás, szerinted is?
– Hogy állatkínzás-e, arról jelenleg mindenki maga formálhat véleményt, én annyit tennék hozzá, hogy ha a hal hangot tudna adni az őt ért gyötrelmeknek, és a fárasztást, a méregetést, a fényképezést végigüvöltené, kíváncsi lennék, hányan horgásznának sportcélból.
– Horgászszövetségi alkalmazottként egy cikkben magad is kimondtad, hogy állatkínzásnak tartod a sporthorgászatot. Én tudom, de azért rögzítsük, hogy mindenki értse: miért kellett téged ezután mindenképpen kirúgatni?
– Ugyanazért, amiért ez az egész egy nagyon alulkutatott téma. Nem finanszíroznak ilyen kutatásokat, de nem is meri kutatni senki, mert ha ez szélesebb rétegek számára kiderülne, nagyon sok horgász, aki szembesülne vele, azt mondaná, hogy neki erre innentől nincsen szüksége, és lelkiismereti okokból abbahagyná a horgászatot. Itt ugye tőkéről, profitról, pénzről van szó. A horgászlétszám generálja a magas bevételt, és minél többen hagyják abba a horgászatot, annál kevesebb pénz folyik be a kasszába.
Dóczi István témát vált: – A horgászversenyek a halállományunk szempontjából szintén kritikusak, ugyanis nyilvánvalóan arról szólnak, hogy ki tud minél több halat fogni a rendelkezésre álló időn belül. A legnagyobb gond az, hogy a halakat a verseny végéig megtartják. Beleteszik a szákba, és akkor ott akár három órán keresztül is raboskodnak. A tapasztalatom az, hogy a horgászversenyek nagy részénél, főleg a kisebb volumenű házi vagy egyesületi versenyek esetében a kifogott halaknak egy része összezsúfolva, oxigénhiányos állapotban bizony elpusztul a haltartó szákban. Ezeket a verseny végén egyszerűen visszaöntik a vízbe vagy összegyűjtik és kidobják. Több versenyen is szemtanúja voltam ennek halőrként, és kérdeztem: most ezeknek a halaknak azért kellett elpusztulniuk, hogy megtudjuk, ki a legjobb horgász a vidéken? Azt a választ kaptam, hogy hát ez ilyen járulékos veszteség, majd a róka megeszi. Szerintem nem túl etikus dolog a versenyzés, mert a természetnek, a halbiomasszának semmi szüksége nincs arra, hogy kiderüljön, melyikünk a legjobb horgász.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: magnific.com)
