Kis Richárd beszámolót küldött a Pecaverzumnak olaszországi horgásztúrájáról, amelyen barátja, Sarlós Dávid egy 233 centiméteres, 100-110 kilósra becsült harcsát akasztott, majd fárasztott ki sikeresen. Kis Richárd írását tartalmi változtatás nélkül tesszük közzé.
Küldj sztorit Te is!
Egy gombnyomással juttathatsz el nekünk fotót és szöveget! Kattintsd IDE, és már küldheted is a sztoridat!
Sarlós Dávid barátommal egy hetet töltöttünk az olaszországi Pó-folyó Mantovához közeli szakaszán. Kiérve – a korábbi tartósan csapadékmentes időjárásnak köszönhetően – meglehetősen alacsony víz fogadott minket.
A folyó turizmusa is még csak ébredezik a tavaszi, éppen csak induló harcsaszezon és a covid okozta károk után. Érkezésünkkor a kikötőben főleg lengyel és szlovák sporttársakkal találkoztunk, akik kivétel nélkül csak sleppeltek/trollingoztak (amiről ne feledjük, hogy itthon tilos) vagy bójáztak.
Bár csábító lett volna kipróbálni a sleppelést, ám mi maradtunk az eredeti terveknél, és éjszakára tartalékoltuk az összes energiánkat, hogy a meglehetősen gyors folyású Pón lefelé csorogva, őrületes kitartással szórjuk a partot.
Sok szép halat fogtunk még a felhőtlen ég-telihold-apadó víz átkos szentháromság ellenére is, de volt egy igazán különleges, amit mindenképpen ki szeretnék emelni.
Az első halak szinte kivétel nélkül éjfél után estek be, hogy ez csak véletlen vagy annak köszönhető, hogy a halak korábban még nem állnak ki a partszélbe, azt majd a nálunk jobb harcsahorgászok eldöntik helyettünk.
Mint a boxolók a ringbelépés előtti utolsó pillanatokban, mi is úgy ültünk a csónakban ketten, szótlanul, fejben felkészülve a több órás mozdulatlan, olykor monoton dobálásra, az éjszaka hidegére és arra, hogy halfogás esetén minden gördülékenyen menjen kapkodás, hibák nélkül. Ez egy igen fontos faktor, hiszen a még nem teljesen fáradt hal számtalan módon megszökhet csalival a szájában vagy rosszabb esetben csalival a kezünkben…
Ugyanilyen starttal indult az a kedd este is, amiről most írni szeretnék. A teljes holdtölte előtti utolsó este – amikor egy levél se rezzent – a hajszálnyit emelkedő légnyomás volt az egyetlen, amiben bízni lehetett. 9-kor már csorogtunk is lefelé, Dávid barátom bravúros kormányzásának köszönhetően tudtuk tartani a parttól számított 10-15 méteres távot a néhol lelassuló, máshol felgyorsuló folyás ellenére is.
11-re már volt egy 15 kiló fölötti halunk, de az előző napokhoz képest nem tűnt túl bíztatónak az este, míg egy pontos dobást követően mindketten hallottuk azt a harcsások szívének olyan kedves hangot, amit csak egy partszéli harcsakapás tud okozni. Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, mint amikor egy kisgyermek a partról a vízbe esik: egy hatalmas robajú csobbanás, majd kísérteties csend az éjszaka sötétjében… Amit az orsó fékjének a visítása tör csak meg!
„Halam van!” – kiáltott föl Dávid, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy milyen szörnyeteg vert oda a már sok vizet megjárt műcsalijának. A Pó trükkös, főleg éjszaka. Főként a német horgászok előszeretettel bójáznak ki a parttól meglehetősen távol lévő zátonyok szélére, csípő magasságban kifeszített, ruhaszárító kötél vastagságú zsinórral, ráadásul a folyó szabályozatlansága miatt kanyar kanyart ér sziklás parttal és gyors vízzel, tehát a horgásznak megfelelő segítség nélkül sok kellemetlenséget tud okozni egy nagyobb harcsa kifárasztása.
Sokszori korrigálás ellenére a hal csak nem akart feljönni a felszínre, sőt, konzekvensen tört az erősen húzó, külső ív felé, ahonnan mi a fárasztás teljes ideje alatt igyekeztünk elhúzni. Gyakran indult meg folyásnak fölfelé, ahova egyszerűen egy 70 lb-s motorral már nem is tudtuk követni, ezért nem egyszer kellett benzinmotorral törni utána.
Mivel igyekeztünk mindig fölé állni, így számottevően sokat nem vitt le a 0.23-as fonottból, de érezhetően nem lehetett erőltetni annak ellenére sem, hogy a 150-300 grammos bot még bírta volna.
30 perc és 1,5 kilométer taxizás után pillantottuk meg a halat először, és további 20 perc kellett, mire egyáltalán a szájába lehetett nyúlni. Egy hatalmas test legkisebb mozdulatára is leszaladt 3-4 méter zsinór, amit nehéz munka árán lehetett csak visszanyerni.
Végül hajnal 1 előtt néhány perccel csónakba került a gyönyörű pundra, ami fölött mindketten csak remegő térdekkel álltunk.
Na persze gondoltuk mi, hogy a túra alatt beleszaladunk majd 1-2 darab „darabosabb”, 30-40 kilós példányba, de ekkora halat még csak nem is láttunk élőben.
A harcsa hossza (faroktőig) 233 centiméter volt, a mért fej- és törzsátmérő alapján 100-110 kilóra saccoltuk. Az életben nem gondoltuk, hogy ekkora mérlegre valaha szükségünk lehet.
Rendesen belakott, pocakos öreg harcsa volt, amit reggelig lepányvázni sem volt szívünk, így néhány fotó készítése után természetesen visszanyerte a szabadságát!
Aki érdekelt a harcsahorgászatban és idáig elolvasta a cikket, azt valószínűleg ezen a ponton már csak az érdekli, hogyan lehet pergetve ilyen halakat fogni.
Hát, erre nincs törvényszerűség. A csali minden évben változik, a módszer az, ami nagyjából állandó. Legalábbis a Pón. Csorogni a parttal párhuzamosan, mozdulatlanul, szórni a köveket, mint egy félőrült. Éjszaka, fáradtan, megdermedve.
(szerző: Kis Richárd)
100 kilós harcsát fogtak a nemesnádudvari Tőzeges-tóból. Nézd meg a halat IDE KATTINTVA!
Friss hírekért látogass el a Pecaverzum főoldalára!
