A hal ma már szerves része a karácsonyi menünek, de nem olyan régi hagyomány ez a magyar gasztronómiában, ahogy azt gondolnánk, és sokkal inkább a böjthöz kötődik, mintsem a keresztény teológiai szimbólumrendszeréhez.
Kulik Melinda, néprajzos-múzeológus, a szegedi Napsugaras Tájház vezetője segített tisztázni a kérdést: hogy kerül a hal az ünnepi asztalra.
„A katolikus kultúrkörben a december 24-e szigorú böjti napnak számít, a halas ételek pedig már hagyományosan böjti fogások, de ez leginkább annak köszönhető, hogy 1966-ban VI. Pál pápa lazított a karácsonyt megelőző szigorú böjti szabályokon. A polgári konyhában már korábban is fogyasztottak halételeket szenteste böjti napján, de a paraszti hagyományban ez nem lelhető fel” – mesélte a 24.hu-nak a néprajzkutató.
Hozzátette, meg kell különböztetni a katolikus és protestáns szokásokat is, utóbbinál ugyanis a nagypéntek a szigorú böjti nap a húsvéti ünnepkörben, a december 24-e pedig nem.
„A 16. és 17. századi szakácskönyveket, ha megnézzük, amelyek főként a főúri étkezéseket jelölték, ott sok halételt találunk, de a jobbágyok nemigen jutottak halhoz, hiszen a tavak, folyószakaszok a nemesek birtokain voltak, és be kellett szolgáltatni, amit lehalásztak. A folyószabályozások után, a holtágak, mocsarak vidékéről már több halhoz jutott a paraszti világ is, de azt sem karácsonykor ették” – emelete ki a muzeológus.
Kulik Melinda elmondása szerint a karácsonyi böjti menü úgy nézett ki a paraszti világ katolikus területein, hogy mindig valamilyen alkoholos itallal kezdődött az étkezés, ittak egy pálinkát, majd a fokhagymát belemártották mézbe, és minden családtag evett belőle. Ennek egyfajta rontáselhárítás misztériuma volt.
Utána fogyasztottak el egy almát, aminek a magyar néprajzban sokféle jelentése is van, többek között a kisjézust is szimbolizálja. A családfő az almát, ha megpucolja, akkor egyben kell leszednie a héját, nem szakadhat meg a folyamat, hogy a család élete is ilyen hosszú legyen.
Majd annyi részre vágja fel a gyümölcsöt, ahány családtag van és mindenki eszik belőle egy szeletet. Ez az összetartozást szimbolizálja, ha a család szerteágazik, akkor is legyen olyan nap, amikor találkoznak mind: mindenki hazatalál.
Ezután következett valamilyen savanyú leves, ami lehetett káposztaleves vagy cibereleves, ami búzakorpából készült, de vannak olyan vidékek, ahol aszaltszilvás babos levest esznek.
A második fogás pedig a mákosguba, egyes tájegységeken a mákos csík vagy Békésben angyali csík volt, ami a vágási technikájában különbözik csak. Az étkezés után mentek el az éjféli misére, és amikor hazatértek, akkor vagy másnap ettek húsféléket, ami lehetett kocsonya, töltött káposzta, hurka és a disznóvágáshoz kapcsolódó egyéb ételek.
„Az 1960-es években Kisbán Eszterék (etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa – a szerk.) csináltak egy kutatást a Kárpát-medencében, akkor készítették a Magyar Néprajzi Atlaszt, mely az 1900-as évek paraszti életét vizsgálja. A kutatáshoz felhasznált kérdőívek válaszaiban nincs nyoma sehol, hogy karácsonykor halat ettek volna a paraszti világban” – árulta el Kulik Melinda.
A történetét tekintve tehát a halászlé, a sülthal a polgári konyha közvetítésével lett a karácsonyok szerves része, ahogy a mákos bejgli is a városi népek „találmánya”, és német nyelvterületről került hozzánk felváltva a mákos gubát.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: Wikipedia)
