Az édesvizek sótartalmának növekedése (szalinizációja) világjelenség, amely a XXI. század első évtizedeiben került az érdeklődés homlokterébe. Elsődleges kiváltó oka a bányászat, a kőolaj- és gázkitermelés, az utak sózása, a műtrágyahasználat, és a tájhasználat változása. Az urbanizáció, a kommunális és ipari szennyvízkibocsátás, beépített, lefedett terület növekedése a vízgyűjtőterületen szignifikánsan növeli az iontranszportot, többek között az építési anyagok korróziója, az utak sózása és a szennyvízkibocsátás következtében. A növekvő szalinizáció hatásait a klímaváltozás tovább erősít.
A HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI), a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság (Nyuduvizig) és az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) közös, a Hidrológiai Közlöny 2024. évi 3. számában megjelent tanulmánya átfogó képet rajzol a balatonvíz kémiai viszonyainak 130 évet átívelő változásáról – olvasható a BLKI oalánld.
Az adatokból egyértelműen kirajzolódik, hogy a tó vizének sótartalma a tizenkilencedik század végétől a huszadik század közepéig nem változott, ezt követően azonban az utóbbi ötven évben tartós és napjainkig tartó növekedése indult meg.
Az összes ionkoncentráció a tó egész területén a történeti háttérnek tekinthető 450 mg/l értékről napjainkra 620-690 mg/l körülire nőtt. Eszerint a Balaton egészen az 1980-as évek elejéig édesvizű tó volt, de ma már édes-sós átmeneti vizű.
Az élővizek sótartalma széles tartományban helyezkedik el, a Szent Anna-tóban, Erdélyben az összes ionkoncentráció mindössze 10 mg/l, a Fertőben 1500-2000 mg/l, a Velencei-tóban 3000 mg/l, a tengerekben pedig 35.000 mg/l körüli.
Az Északi-féltekén megfigyelt általános trenddel ellentétben a Balatonban nem a klorid-ion növekedés volt a szalinizáció fő oka. Az anionok közül a hidrogénkarbonát és a szulfátion-növekedés is meghaladta a kloridionét, a kationok közül pedig a magnéziumionkoncentráció-növekedés meghaladta a nátriumionét.
A tó vizének összetételét alapvetően meghatározó nyolc fő ion közül egyedül a kalciumion-koncentráció nem nőtt, mert a Balatonban jelentős mértékű mészkőkiválás következik be.
Az eltérő vízjárású évek között a mészkőkiválás mértékében nagy különbségek voltak, a legkisebb érték 25 ezer tonna/év, a maximum pedig 125 ezer tonna/év volt, átlagosan pedig 75 ezer tonna/évnek adódott. Az algák és a vízinövények fotoszintézise nyaranta jelentős úgyneveztt biogénmészkő-kiválást okoz, azonban az így kivált kalcium-karbonát ősszel visszaoldódik.
Figyelembe véve azt, hogy az utóbbi évtizedekben a fagyos napok számának csökkenése ellenére a kloridion-koncentráció töretlenül növekedett a tóban, annak forrását sem az utak sózásában kell keresnünk, hanem elsősorban az urbanizációban (a tisztított – szerencsére foszforban szegény – szennyvizekben, illetve a beépített, lefedett terület növekedésében).
A Balaton esetében kimutatták, hogy a beépített terület részaránya az 1927-es 1,6 százaklékos értékről napjainkra 6,0 százalékra nőtt.
A Balaton sótartalmának növekedése a klímaváltozással is összefügg, hiszen amíg korábban ilyen nem fordult elő, az ezredfordulót követően napjainkig kilenc alkalommal volt a tó éves vízmérlege negatív, azaz a hozzáfolyás és a csapadék nem fedezte a párolgást, ami szükségszerűen növelte a víz tartózkodási idejét a tóban, ami az oldott sók töménységének növekedését eredményezte.
A sótartalom növekedése szükségszerűen hatással van a tó ökológiai rendszerére, amely azonban néhány korai kezdeményezést kivéve eddig nem képezte vizsgálatok tárgyát.
Amennyiben a sótartalom növekedésének tendenciája nem változik ötven év múlva a Balaton sótartalma megközelíti az 1000 mg/l értéket, amely a tavi élővilág jelentős megváltozását okozhatja.
Arról, hogy egyre sósabb a Balaton, már nem nevezhető édesvíznek pár hónapja Vörös Lajos ökológus, a BLKI munkatársa is nyilatkozott. Részletek ITT.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: pixabay.com)
