Zúdulnak az ezüstkárászokról vagy ahhoz hasonló halakról készült fényképek a Magyar Haltani Társaság (MHTT) Mit fogtam című rovatába. Rövid időn belül már a harmadik olyan példányról kaptak fotót, amelyik komoly fejtörést okozott kifogójának, aki nem tudta egyértelműen meghatározni a hal faját.
Volt már dolga a szakembereknek guaninhiányos, xantorisztikus foltokkal rendelkező ezüstkárásszal és olyan egyeddel is, amelyiket nem tudták egyértelműen beazonosítani.
A most érkezett fotó is több mint érdekesnek mondható. „A képen látható halat nem tudtuk beazonosítani, mert a legjobban a pontyra hasonlít, de nincs bajsza. Egy ismerős azt mondta karikakeszeg, de egy másik pedig azt, hogy széles kárász vagy ponty-kárász hibrid” – írta egy horgász segítségért fordulva az MHTT-hoz, amely meg is fogalmazta válaszát.
„A karikakeszeg páros úszóinak töve vörhenyes, továbbá az oldalvonalán 45-50 pikkely található, ezért ezt kizárhatjuk, mivel a képen látható hal oldalvonala mentén 32 pikkely számolható és a páros úszók tövénél sem figyelhető meg vörhenyesség” – olvasható a szakvéleményben.
Az MHTT tovább szűkítette a kört, és a tudományos szempontok mentén kizárásos alapon megállapította a kérdéses halfajt.
„A széles kárásznak a hátúszó szegélye domború, a testszíne gyakran aranysárga, ezért ezt is kizárhatjuk. Az oldalvonal menti pikkelyszám igaz lehet a pontyra és az ezüstkárászra is, viszont a ponty fölső állkapcsán és szájszögletében 1-1 pár pici bajusz található, továbbá úszói narancsos színűek, ezért a képen egy ezüstkárász (Carassius gibelio) látható” – írták.
A Magyarország halfaunája (Harka Ákos és Sallai Zoltán) című kiadványban összefoglalták a fontosabb tudnivalókat a széles kárászról vagy más néven aranykárászról és az ezüstkárászról.
Széles kárász (Carassius carassius):
Család: Pontyfélék (Cyprinidae)
Angol név: Crucian carp
Német név: Karausche
Ismertetőjegyek: Igen magas hátú, oldalról erősen lapított hal. Homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Szeme nagy, de átmérője kisebb az orr hosszánál. Hátúszója körülbelül a hasúszóval egy vonalban kezdődik, a széle domborúan lekerekített, elágazó sugarainak száma 14-21. Az úszó elején lévő csonttüske hátsó oldala sűrűn fogazott, a fogak száma 25-30. Farkalatti úszójában 5-8 osztott sugár van, és elején a csonttüske ugyancsak finoman fogazott. Pikkelyei nagyok, számuk az oldalvonalon 32-35. Az egészen fiatal példányok faroknyelén – közvetlenül a farokúszó előtt – egy körbefutó fekete gyűrű látható, amelyből később csak egy folt marad, majd az idősebbeknél ez is eltűnik. Alapszíne aranysárga. Közepes méretű faj, hossza 15-25 centiméter, ritkán 30 centiméter fölött.
Hasonló fajok: Legjobban az ezüstkárász hasonlít hozzá – barnás vizekben még a színe is –, de hátúszójának széle egyenes vagy kissé homorú, és az úszó elején lévő csonttüskén csak 10-15 nagyobb fog van. A ponty hátúszójának sugárszáma és csonttüskéjének fogazottsága egyező a széles kárászéval, de fölső állkapcsán és a szájszögletében kis bajuszt visel. Az ivadékhoz hasonlít a szivárványos ökle is, de annak faroknyelén egy kékeszöld csík látható. Többi magas hátú halunk hátúszója sokkal rövidebb.
Környezet: A növényekben gazdag sekély állóvizek jellemző hala. A folyók főmedrében igen ritkán, inkább csak véletlenszerűen fordul elő, amikor egy-egy nagyobb áradás kimozdítja a hullámtéri állóvizekből. Nagyobb állományai az öreg holtágakban és a mocsarakban alakulnak ki. Elviseli az oxigénszegény viszonyokat, télen pedig – iszapba fúródva – a víz teljes átfagyását is.
Táplálkozás: Mindenevő, táplálékát kisebb gerinctelen állatok, növényi hajtások és magvak, valamint szerves hulladékok alkotják.
Szaporodás: Ivarérettségét néha 2, de többnyire 3 éves korban éri el, szaporodása május-júniusra esik. Egy nőstény 100-300 ezer, kb. 1,5 milliméter átmérőjű erősen ragadós ikraszemet érlel, amit részletekben rak le az állóvizek növényekkel sűrűn benőtt részein.
Jelentőség: A folyószabályozások előtt, amikor az Alföld jelentős része még mocsárvilág volt, leggyakoribb halaink egyike volt a széles kárász. Az ármentesítés után erősen megfogyatkozott, az utóbbi évtizedekben pedig számos vizünkből eltűnt. Ma már ritka és veszélyeztetett halunk, védelme indokolt lenne.
Ezüstkárász (Carassius gibelio):
Család: Pontyfélék (Cyprinidae)
Angol név: Prussian carp
Német név: Giebel
Ismertetőjegyek: Teste zömök, oldalról lapított, a feje viszonylag kicsi, de a kopoltyúfedők táján vaskos. Orra a szem átmérőjénél hosszabb, kevésbé lekerekített, mint a széles kárászé, a szája kicsi és csúcsba nyíló. Hátúszója a hasúszókkal körülbelül egy vonalban kezdődik, benne 14-19 elágazó sugár van, és a széle egyenesen levágott vagy kissé homorú. Az elején lévő csonttüske hátsó oldala durván fogazott, fogainak száma 10-15. Farkalatti úszójának csonttüskéje szintén fogazott, mögötte 5-6 osztott sugár sorakozik. Oldalvonalán 28- 33 pikkely számlálható. A pikkelyek színe általában ezüstös, de a tőzeges vizekben élőké aranysárga is lehet. Testhossza 20-25 centiméter, de 40 centinél nagyobb is lehet.
Hasonló fajok: Legjobban a széles kárász hasonlít hozzá, de annak a hátúszója lekerekített, az úszó csonttüskéjének hátsó oldalán 25-30 fogacska számolható, és a fiatalok faroknyelén fekete gyűrű vagy sötét folt látható. Hasonlít hozzá a ponty is, de a fölső állkapcsán és a szájszögletében 1-1 pár pici bajusz található. Ivadékával téveszthető össze a szivárványos ökle, de jó megkülönböztető bélyeg az utóbbiak faroknyelén húzódó kékeszöld sáv.
Környezet: A különböző környezeti feltételekhez kitűnően alkalmazkodik, a hegyi patakok kivételével szinte minden víztípusban megtalálható. Igazi élőhelyét a dús növényzetű sekély állóvizek jelentik, ahol igen nagy állományai alakulhatnak ki.
Táplálkozás: Vegyes táplálkozású hal, ezért is képes a különböző vizekben megélni. Főként apróbb gerinctelen állatokat fogyaszt, de élőbevonatot, növényi anyagokat és szerves törmeléket is eszik.
Szaporodás: Ivarérettségét 2-3 évesen éri el. A nőstények 100-400 ezer, kb. 1,5 milliméter átmérőjű ikraszemet érlelnek, amit több részletben, május-júniusban raknak le a sekélyebb vizek növényzetére. Elterjedésének határterületein kizárólag nőstényekből álló populációi élnek, amelyek más pontyfélék tejeseivel ívnak össze. A fajidegen spermium megindítja a petesejt osztódását, de örökítőanyaga nem használódik fel. Korábban nálunk is így szaporodott, de az 1980-as években megjelentek a hímek is, így lehetővé vált a más fajoknál szokásos ivaros szaporodásmód.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(fotó: MHTT)
