2024. május 21. kedd | Konstantin
Aktuális

Örök homály fedi a nagy balatoni angolnapusztulások valódi okát

Örök homály fedi a nagy balatoni angolnapusztulások valódi okát

Az első magyarországi angolna-megjelenésről már a 16. században tettek említést. Az angolnagazdálkodás hivatalosan 30 évig, 1961-től 1991-ig tartott. Az 1985-ös és az 1991-es balatoni angolnapusztulások egyértelmű okait a mai napig homály fedi.

Európai angolnát (Anguilla anguilla) vett észre egy horgász a Dunában, erről videót is készített, amely ITT tekinthető meg. 

Az észlelés kapcsán a Pecaverzum összefoglalta az angolna magyarországi történetét.

Az angolna tengerben világra jött, fűzfalevél alakú lárváit az áramlatok sodorják Európab partjaihoz, miközben hengeres testű és áttetsző, úgynevezett üvegangolnákká alakulnak át – írta a Magyarország halfaunája című kiadványban Harka Ákos és Sallai Zoltán. 

Az üvegangolnák a tengeri életmóddal szakítva megindulnak fölfelé a folyókon, és fokozatosan színesedve megkezdik édesvízi életszakaszukat, amely egy-két évtizeden át, ivarérettségük eléréséig tart. 

Jó alkalmazkodóképességük és erős vándorlási hajlamuk következtében a nagyobb folyók paduczónájától lefelé, a kis folyók sügérzónájában, a különböző tavakban, holtágakban és nagyobb csatornákban egyaránt felbukkannak.

Életmódját tekintve úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti – ez már a Wikipédián olvasható. 

Az európai angolna (Anguilla anguilla) Nyugat- és Közép-Európa északi részén őshonos, telepítés révén azonban már Európa szinte minden országában jelen van. A csontos halakon belül a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alosztályába, azon belül az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe tartozik.

Az angolnafélékhez tartozó tizennyolc rokonával együtt alkotja az Anguilla nemet, amely az angolnafélék (Anguillidae) családjának egyetlen tagja. Az anguilla fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyítő képzős alakjából eredeztethető. Az angolnákból összesen 19 faj él, ezek közül csupán egy honos Magyarországon, az európai angolna, fiatalkori nevén üvegangolna. 

A szakirodalom szerint Magyarországon hivatalosan 1961-től tartják számon az angolnagazdálkodást, de az első említés egy külföldről származó ivadékról már egy 1595-ös okmányban megtalálható volt. 

Hazai telepítésekre a 19. század közepétől került sor, az 1895-ös országos mezőgazdasági kiállításon mutattak be kifejtett példányokat, amelyek vélhetően az 1870-es években végzett kihelyezésekből származhattak. 

1887-ben 300 ezer ivadékot engedtek szabadon a Ráckevei-Soroksári Dunába (RSD). 1890-ben a Balatonba 20 ezer ivadék került, de jutott angolna a többi között a Velencei-tóba is – ez szerepel a Gönczy János és Tahy Béla angolnáról szóló könyvében. 

A Tó-retró blogon is az 1961-es esztendőt említik, amikor felmerült a nagyszabású balatoni telepítés gondolata. Méghozzá azért, mert akkoriban – és még sokáig – erősen valutahiányban szenvedett a Népköztársaság, a német piac pedig korlátlan mennyiségben volt hajlandó megvásárolni a kifejlett angolnákat.

A gond azonban már itt elkezdődött, ugyanis senki sem tudta megtippelni, hogy a korábban a tóba csak elvétve tévedő halak hogyan érzik majd magukat, és az ivadékok mekkora része éli majd meg a felnőtt kort. Éppen ezért – biztos, ami biztos alapon – 1962 és 1991 között több mint 80 millió egyedet engedtek szabadon a magyar tengerben, ami bizony jócskán túllépte nemcsak a szükséges, de az ésszerű mennyiséget is.

Ennek ellenére a boldogság nagy volt, hiszen az üzlet beindult, és igazából az sem érdekelt senkit, hogy a károk már ekkor jelentősek voltak. Az angolna ugyanis már az első években több, őshonos halfajt kiirtott a tóból – felzabálták az ikráikat – és teljesen eltüntették a kövek között lapuló rákfajokat is, lévén kígyó testükkel ott is elérték őket, ahol a többi hal nem fért hozzájuk.  

A fentebb említett ivadékmennyiség pedig biztosította, hogy a Balatonban a mai napig is jelentős mennyiségű angolnát látni, noha a tóban nem szaporodnak. Ezeknek a halaknak a legidősebb példányai akár 70-80 évig is elélnek, így – bár 1991-ben megszűnt az utánpótlásuk – még sokáig eléldegélnek majd a magyar tengerben.

1985-ben, majd 1991-es hatalmas angolnapusztulások történtek a Balatonon. Utóbbi esetben közel 400 tonna volt a veszteség, de 1985-ben is megrázó volt a tó képe, ráadásul éppen főszezonban. 

Annak ellenére, hogy egy kisebb hadseregnyi ember dolgozott éjt nappallá téve a tetemek eltakarításán, a helyzet így is katasztrofális volt. A partokat ezüst és fekete szőnyegként borították az elpusztult állatok, és a csónakázók a vízen is az úszó maradékok között lavírozva tudtak csak haladni. Ráadásul a váltakozó intenzitású bűz is radikálisan csökkentette a tó kétségbevonhatatlanul romantikus hangulatát. 

Az okok máig nem teljesen tisztázottak, ám az ma már biztos, hogy a valutaínség által életre hívott angolnatelepítések nem tartoztak a történelem legragyogóbb ötletei közé.

Az 1991-es pusztulást eleinte egy bizonyos féreg behurcolásával magyarázták, melyeket az elpusztult halak testében nagy mennyiségben megtaláltak, ám ’85-ben elpusztult állatok testén ugyanolyan bevérzéseket és egyéb tüneteket találtak annak idején, holott az említett élősködők akkor még nem voltak a Balatonban. 

Szintén nem ad megnyugtató magyarázatot az az elmélet sem, hogy az ivaréretté vált halak pusztultak volna ki, mivel nem tudtak visszajutni a Sargasso-tengerbe, hiszen akkor már régen el kellett volna tűnnie a teljes állománynak. 

A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a dolgok kedvezőtlen összejátszása okozhatta a két nagyobb és számtalan kisebb pusztulás mindegyikét. Eleinte valószínűleg a túl magas egyedszám sem tett jót, ám ami fontosabb, hogy a szóban forgó két évben szokatlanul meleg időszakok előzték meg a katasztrófát. (1991-ben egy héten keresztül 30 Celsius-fok felett volt a vízhőmérséklet). A stressztől legyengült halak pedig már nem bírtak ellenállni a vízbe került vegyi anyagoknak, elsősorban a rovarírtó szereknek, melyekre egyébként is jóval érzékenyebbek a többi fajnál.

A valódi okot tehát nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, ám arra elegendő volt a két pusztulás, hogy véget vessenek a betelepítéseknek. Valószínűleg a főszezonban a vizet és a partokat ellepő, rothadó tetemek láttán már közel sem tűnt annyira jó üzletnek a Balaton nevelőmedenceként történő használata, így 1991-ben végképp beszüntették az állomány pótlását. 

A Magyar Országos Horgász Szövetség (Mohosz) a horgászok fogási naplójának összesítését követően elkészített statisztikájában a 2022. évi 4478 tonnás fogásból 2,3 tonnát tett ki angolna, ami 0,051 százalék. 2019-ben még 3 tonna volt a dokumentált mennyiség, azt követően 2 tonnán stagnált.

Még több friss hírért KATTINTS IDE!

(fotók: Wikipédia)