2024 őszén a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer (NBmR) keretében halfaunisztikai vizsgálatokat végeztek a Taktaközben – közölték a Magyar Haltani Társaság (MHTT) honlapján, ahol arról is beszámoltak, hogy a kutatásban egy vadász is segítséget nyújtott.
A felmérések során sikerült több vízfolyásból is megerősíteni a fokozottan védett lápi póc (Umbra krameri) jelenlétét. Ezek a következők:
- Takta–Taktaharkány (N48.062331, E21.111990): négy példány
- Takta–Szerencs (N48.132770, E21.223931): négy példány
- Taktaközi öntöző főcsatorna–Tarcal (N48.116028, E21.316304): öt példány
A felmérések során a halkutatók (Nyeste Krisztián, Gál István, Lenyhárt Dávid és Nagy László) találkoztak Gál Istvánnal, a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye mezőzombori körzetének hivatásos vadászával, aki beszámolt arról, hogy a térség több további vízteréből is van tudomása a lápi póc előfordulásáról.
Segítségével felkeresték ezeket a helyszíneket, és a Bocs-ér mezőzombori szakaszán (N48.137244, E21.273776) sikerült megerősíteni korábbi észlelését, ahol tíz lápi pócot és sajnos három inváziós amurgébet (Perccottus glenii) fogtak.
„Tudomásunk szerint erről a helyszínről korábban nem volt adat a lápi pócról” – írták a kutatók.
A Bocs-ér alapvetően sekély, náddal közel teljesen benőtt. Az a szakasz, ahonnan a halakat gyűjtötték, egy földút keresztezésénél található, és korábban egy körülbelül ötször kétméteres területet kikotortak.
Itt a meder mintegy 80 centiméter mély, a vízfelszínt főként kolokán (Stratiotes aloides) borította. Ez a mélyebb rész megfelelő menedéket biztosíthat a halak számára az aszályos időszakokban is.
„A vizsgálatok alapján megállapítható, hogy a Taktaköz több vízterében még mindig stabil populációi élnek a lápi pócnak. Ugyanakkor aggasztó, hogy mindegyik helyszínen jelen van az inváziós amurgéb, amely jelentős veszélyt jelent a lápi póc populációinak hosszú távú fennmaradására” – hívták fel a figyelmet a szakemberek.
A lápi pócról (Umbra krameri)
A hazai lápos- mocsaras élőhelyek jellemző halfaja, melyből élőhelyeinek eltűnése és más okok miatt is (melyekről később még szólunk) egyre kevesebb van.
Közép-Dunai elterjedésű halfaj, korábban a Kárpát-medencében nagy területen, nagy állományokkal volt jelen. A Magyar halászat könyvében (1887) Herman Ottó közönséges halfajként ír róla, melyet az emberek kosárszámra hordanak haza és takarmányozásra, trágyázásra is használnak. A könyvből az is kiderül, hogy nem jó ízű a húsa, ráadásul nagyon apró, 10 centiméternél nem nő nagyobbra.
Ősi halfaj, első fosszíliái Csehországból kerültek elő, fejlődése körülbelül 60 millió éve válhatott el a többi csukaféléétől. Azonos nemzetségbe tartozó legközelebbi rokonai Észak- Amerika lápos- mocsaras területein élnek.
Fokozottan védett faj, eszmei értéke 250 ezer forint. Életmódja a lápokhoz, mocsarakhoz alkalmazkodott. Az úszóhólyagba lenyelt levegőből az oxigént fel tudja venni, ideje nagy részét lápi növényzetbe rejtőzve tölti.
Kutyahalnak is nevezik, mert páros úszóit felváltva mozgatva képes az aljzaton „gyalogolni”. Sávos, pöttyös, barnás színével ügyesen rejtőzik a bomló növényi anyagban, falánk ragadozó.
Herman Ottó idejében még hatalmas területek voltak víz alatt, melyek ideális élőhelyet jelentettek a fajnak. A mocsarak lecsapolásával, új termőterületek létrehozásával élőhelyei lassan eltűntek, és az egyes területek közötti átjárás is lecsökkent vagy megszűnt, így az elszigetelődő állományok elkezdtek beltenyésztetté válni.
A múlt század végére állományainak jelentős része főleg másodlagos élőhelyeken, lecsapoló- és öntözőcsatornákban fordult elő. Ezeket az élőhelyeket azonban az ember is bolygatja, hiszen a belvíz-levezetés biztonságát a csatornák kotrásával tartják fenn, ami viszont nem kedvez a lápi póc túlélésének.
„A múlt század végére odáig jutottunk el, hogy állományainak jó része már másodlagos élőhelyeken, lecsapoló- és öntözőcsatornákban volt csak jelen. Szerencsétlen állat olyan élőhelyekre szorult vissza, amelyeket az ember hozott létre és használni akarja, méghozzá a belvizet vezeti le a területről. Ehhez viszont rendszeresen be kell avatkoznia az élőhely életébe” – fogalmazott korábban egy podcastban Takács Péter, megjelölve a legfőbb problémát, a kotrást.
A faj eltűnőben van az élőhelyvesztés, a klímaváltozás miatti szárazodás és egy konkurens faj megjelenése miatt is. Az amurgéb (Perccottus glenii) 1912-ben egy szentpétervári akvarista közvetítésével került a Távol-Keletről Európába. Akváriumi fajként tartották, ahonnét kiszabadulva elkezdte hódító útját.
Magyarországra az 1980-as évek végén, a 1990-es évek elején kerülhetett, elsőként a Tisza- tóból került elő. Emberi segítséggel terjedhetett el az ország vizeiben: halastavak halszállítmányaival juthatott egyik helyről a másikra.
A 2000-es évekig csak a tiszai vízrendszerből került elő, 2007-ben már a Kis-Balaton vízrendszeréből is kimutatták, és azóta is folyamatosan terjed a nyugatabbi vizekbe.
Élőhelyigényei a lápi pócéhoz hasonlók, illetve az amurgéb nagyon tágtűrésű faj, azaz a lápi póc élőhelyei még megfelelnek neki. A lápi pócnál kissé nagyobbra nő, és akár még magának a lápi pócnak is ragadozója, de felfal mindent, amit le tud nyelni.
A lápi pócot 2023-ban az Év halának választották.
Még több friss hírért KATTINTS IDE!
(nyitókép: MHTT, fotó: BLKI/Takács Péter)
