Kiss Tímea és csapata öt éven át vizsgálta a Tisza mikroműanyag-szennyezettségét. Az egyedülálló kutatásról és a mikroműanyagok jelentette problémáról a Szegedi Tudományegyetem volt docensét kérdezte az Index. Súlyos problémát jelent, hogy a folyó vízgyűjtő területén a legtöbb helyen nincs semmilyen szennyvíztisztítás.
„Ez egy egyedülálló kutatás, mivel a mérések rendszerint csak ad hoc jelleggel zajlanak egy-egy ponton vagy egy-egy alkalommal, de így nehéz átfogó képet kapni a környezet szennyezettségéről. A mostani kutatás öt évet vett igénybe, és két különböző ösvény mentén zajlott. Egyrészt minden nyáron végigmentünk a Tisza forrásától a torkolatáig, mintákat vettünk a vízből és a friss üledékből, összesen hetvenhat helyen. Másrészt Szegedtől északra, Mindszentnél öt naponta vettünk vízmintát. Ez extrém sűrű mintavételezésnek számít, ha a világban végzett méréseket nézzük. A mintákból származó mikroműanyag-szennyezettség adatait egybevetettük műholdas adatokkal, és az így kidolgozott modellel már meg lehet becsülni a folyó hosszabb szakaszának mikroműanyag-szennyezettségét” – fejtette ki Kiss Tímea.
A PET Kupa munkatársa azzal folytatta, hogy a Tiszán és mellékfolyóin a mikroműanyag forrását elsősorban a háztartások adják, mivel a műanyagszemcsék nagy része szálas, ami arra utal, hogy ezek a műszálas ruhák mosásából származnak.
„A Tisza teljes vízgyűjtő területe nem tartozik Európa fejlett régiói közé, sok magyar településen még gyerekcipőben jár a szennyvíztisztítás vagy nincs is. A vízgyűjtő távolabbi, dombvidéki területein, Ukrajnában vagy Romániában sem jobb a helyzet” – mutatott rá a problémára Kiss Tímea.
A szegedi kutató azt is elmondta, hogy „2019-ben nagyon magas volt a folyó szennyezettsége, ez 2020-2021-re csökkent. Ezért el is kezdtünk örülni a víz tisztulásának, viszont 2022-ben és 2023-ban újra növekedni kezdett a szennyezettség mértéke. Úgy tűnik, időről időre hullámokban érkezik a mikroműanyag, és vonul le a vízrendszerben. A lakosság folyamatosan biztosítja a műanyag-utánpótlást, így tartós javulásra valószínűleg nincs remény”.
A mikroműanyagok jelenléte a folyóban több gondot is okozhat, ahogy a kutató kiemelte: „A műanyagokba beépülve rengeteg vegyület van, és sok más vegyület is tapadhat hozzájuk, például gyógyszermaradékok, különböző toxikus anyagok, baktériumok és vírusok. Ezek részben bekerülnek az ökoszisztémába, a halak ezekkel táplálkoznak, de az Alföld öntözésére használt folyóvízzel kijutnak a mezőgazdasági területekre is. A káros anyagok így bekerülnek az élelmiszer-termelésbe, viszont az emberekre gyakorolt hatások kutatása még csak most kezdődött, pedig fontos vizsgálni ezt is”.
Kezelhető a probléma?
Kiss Tímea leszögezte, hogy a szennyezéssel muszáj valamit kezdeni, mivel a műanyagok rendkívül lassan bomlanak le.
A kutató az alábbi példával szemléltette a helyzetet: „Vannak olyan műanyagtípusok, amelyeknek ezer év a lebomlási ideje. Tehát ha István király műanyagtányérból evett volna, akkor az mostanra bomlott volna le teljesen. Lépnünk kell, csökkenteni kell a kibocsátást, más technológiákat kellene alkalmaznunk. Ráadásul a társadalomnak és az egyéneknek is változtatni kell, hátrébb kellene lépni a konzumidiotizmusból. A vásárláscentrikusságból inkább a kevesebb, és a természetes anyagok vásárlása irányába haladjunk” – vázolta a lehetséges megoldásokat Kiss Tímea, hozzátéve: a mosógépből távozó vizet is szűrni kellene.
Szükség lenne egy monitoring hálózatra, amely terepi mérésekkel vizsgálja a folyókat. Ezek mellett meg kellene állapítani a mikroműanyagokra vonatkozó határértékeket, ahogy az egyébként más szennyező anyagok esetében már létezik.
Kiss Tímea végül azt is elárulta, hogy bár a mikroműanyagok öt milliméternél kisebbek, a jelentős részüket szabad szemmel is lehet látni, de „mindenkinek javaslom, ha lámpafényben veti le a ruháját, figyelje meg, ahogy kihullanak belőle szálak, ezek a mikroműanyagok, amit belélegzünk”.
