Megtudtuk a házi horgászbotkészítés titkait

Imre Tibor botkészítő mester szenvedélyesen és precízen alkot egyedi horgászbotokat. Pályafutása egy barátja régi nádbotjának a megjavításával kezdődött, és azóta is töretlen lelkesedéssel fejleszti tudását, hogy a legmagasabb színvonalú botokat készítse. Az aprólékos munkafázisokat, mint például a gyalulást, különös odafigyeléssel végzi, miközben hagyományos technikákat és szerszámokat alkalmaz. Imre mester keze nyomán születnek a legpontosabb, legszebb nádbotok, melyekkel a világ megannyi pontján elismerést aratott.

Imre Tiborral a Gödöllői Waldorf Általános Iskola végzős diákja, a 14 éves Juha Bonifác beszélgetett a tapasztalt mester sóskúti műhelyében. A szenvedélyes ifihorgász az éves iskolai munkájában a legyezés iránti szeretetéről és a légykötés alapjainak a bemutatásáról tartott előadást, ennek a része volt az alábbi, elsősorban a legyezőbotok elkészítését ismertető interjú, amelyet a YouTube-on is bárki megtekinthet.

Mi inspirálta, hogy botkészítővé váljon?

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt történt, hogy egy barátom, aki szenvedélyesen horgászott a Balatonban, neki volt még régen a Hokév nevű horgászbotkészítő cégtől egy régi nádbotja, amit eltört. Rólam tudta, hogy ezermester vagyok, és mindent meg tudok csinálni. Az apja hagyatékaként ez egy nagy kincs volt a számára. Előtte életemben nem láttam nádbotot, összetörve pláne. Tetszett a dolog, hogy nekem ezt szépen meg kell javítanom. Ekkor szereztem be az első tonkin nádamat. Pécsről, másfél darabot. Lajos barátomnak elkészítettem a törött spicc helyett egy vadonatúj botvéget, amely nem volt szép, de valamennyire hasonlított rá. Egy botrestaurálás indított el a botkészítés útján.

Mi a kedvenc része a botkészítés munkafázisaiban?

A gyalulás. Hat szálból áll össze egy tag, és ennek a meggyalulása a legszebb, a legigényesebb. Itt századmilliméter pontosságokról beszélünk. Nem elég, hogy hasonlítsanak a tagok, a hat szál falvastagságának – egy-két századon belül – azonosnak kell lennie. Nagyon-nagyon komoly munka a gyalulás. A többi ehhez képest sokkal könnyebb, és itt lehet a botkészítést a legjobban elrontani.

Milyen sajátos technikát alkalmaz a botkészítés során? Amit mások nem.

Nagyon kevés ilyen dolog van. Inkább a kezed az, ami különlegesség. Vannak tradicionális szerszámok. Ezt itt úgy hívják, hogy citling gyalu. Amióta létezik a nádbotkészítés, azóta létezik ez a gyalu is. Szinte beszerezhetetlen. Nem azért, mert ez egy antik darab, hanem, mert nincs rá igény. Teljesen máshogy viselkedik, mint ahogy elképzelnéd. Pont fordítva kell tolnsi, mint bármelyik gyalut. Amikor már csak egy-két tized van hátra vagy talán pár század, ez a gyalu csak mérhetetlen, hajszálvékony, egy-két százados sorját vesz le róla. És soha nem kap bele a késed a darabba. Nem teszi tönkre, amit nagy nehezen megcsináltál. Nagyon sokan nem szeretik ezt a gyalut, mert rendkívül munkaigényes, pepecselős munkaművelet. De enélkül nem lehet a botot pontosan összerakni. Ahhoz, hogy rendkívül precíz legyen a munka, erre az acélból készült gyalura van szükség. A nagy öregek használták és nélkülözhetetlen.

Ki volt az ön mestere?

Nem volt.

Magától tanult mindent?

A faragás adott egy rettenetesen jó kézügyességet. A mai döbbenetesen nagy információáradatban, aki egy szálat már legyalult, az biztosan felteszi a Youtube-ra. Száz ilyen emberből kettő tudhat maximum botot készíteni, de ő nem teszi fel a munkafolyamatokat. Csak a kész botot. Most is vannak olyan tiltott területei a botkészítésnek, amit nem publikál senki. Miután elkészítettél 30-40-50 botot, akkor jössz rá, hogy miért nem találtad meg egyes folyamatok részleteit az interneten, sem pedig a könyvekben. Ez a saját tapasztalat. A jó bot elkészítéséhez idő kell. Lehet olyan botot készíteni, ami eladható, elfogadható, szép. De majd gondolj vissza, az öreg nádbotos mit mondott, ahhoz, hogy úgy lásd, valóban lelkiismeretesen összerakták a botokat, a nóduszoknak nem szabad szanaszét állniuk. Ahogy esik, úgy puffan – úgy rakták össze. A sorozatgyártás kommersz változata.

Nüánsznyi dolgoknak tűnnek, de ezeken múlik, hogy jó botod lesz-e vagy sem. Ha eldöntöd, hogy hatszálú botod lesz, az az első 50 darabnál nem működik. Lehet, hogy a 3-4 plusz szál sem lesz elég. Nem egyszer, nem kétszer jártam így. Amikor már kész volt a botom, és elkezdtem egyengetni, melegítgetni, és volt benne egy olyan ív, amit mindenképpen ki kellett egy hőlégfúvóval egyengetnem, eltört. Azt hittem, fölrobbanok a méregtől. Újabbat vettem elő, megint ugyanott eltört. Fogalmam sincs, mi volt az oka. A nád teljesen homogén volt, egyforma, és rájöttem, hogy az a pár plusz szál, amit kihúztam a nádból, hogy tartalékban legyen, az nem volt elég. Gondolkodtam, hol van a hiba, azóta sem tudom. Egészen más, amikor valaki már nagyon sokat épített. Ha valaki 30 botot összerak egy évben, az már nagyon sok idő, ott már nincs szabadság, csak botépítés van. Olyan 30-40 bot után kezdhetsz ráérezni, hogy mit miért csinálsz, milyen szerszámot használsz, mennyire vigyázol, hány tizedmillimétert hagysz rajta. Ennek van egy éle, háromszor 60 fokot képzelj el. Nem egy legömbölyített formája van, és gyönyörűen zár. Én ki nem állhatom azokat a horgászbotokat, amelyeknél érzem, hogy viszonylag gömbölyűek. Mert akkor a készítő egy kicsit csal. Szemben az enyémmel, amelyeket ha megfogsz, szinte vágnak, annyira élesek. Ez már egy ilyen büszkeség.

Volt olyan esete, amikor különlegesen büszke volt valamelyik botjára?

Egyszer Olaszországban történt, hogy elmentek a botom mellett, megálltak, és elkezdték forgatni. Most ez hogy van? Miért nem láttuk mi magát eddig? Ja, hogy Magyarországon is van botkészítés?

Hogyan készíti el a speciális, erősebb, gyengébb vagy éppen szárazlegyes, nedves legyes botokat?

A kettes nagyon ritka, de hármas nádbotot már érdemes elkészíteni, míg a másik végén a galócázó bot található, akár a Szigetközben is meg lehet már fogni a dunai galócát. Norvégiában lazacoztam saját nádbottal. Ez a bot 14-es (14 láb=4,26 méter) hosszúságú volt, a határ a csillagos ég. A hármas osztály már reális, ott a spicc falvastagsága 1,75 milliméter, a négyesnél 1,9 milliméter a spiccvastagság. Mindig mész a mérettel föl egy picit, de nem tudsz a végtelenségig felmenni, mert akkor érzéketlen lesz a botod. Nem tudsz nádból valódi nimfás, nagyon érzékeny botot készíteni. Szárazlégyre, streamerekre, nedveslégyre viszont kiváló. A különböző típusok között a spicc vastagsága maximum egy tizedben tér el. Egy kettes spiccű bottal már hatalmas balinokat tudsz fogni a Balatonból, de az 1,6-os bottal a legfinomabb szárazlegyet a legkisebb patakokba is be tudod ejteni. Akár selyemzsinórral is horgászhatsz.

Mi a legemlékezetesebb élménye a botkészítésben, a horgászatban?

Szlovéniában horgásztam a Szavinján, amely egy nagyon-nagyon komoly víz. Álltam egy híd mellett egy kis pihenőhelyen, amikor odajött hozzám egy angol úr. Megállt mellettem, és teljesen odavolt, hogy milyen botokkal horgászom. Kibontotta a táskáját, ő is kirakta a nádbotjait, és kiderült, hogy ő is botépítő. Botot cseréltünk, ő elindult jobbra, én balra, két-három óra múlva találkoztunk, és jött vele hat-hét társa, hogy megnézzék a botomat. Veregették a vállamat, hogy szép munka, jó munka. Ha egy másik botkészítőtől kapsz elismerést, az nagy dicsőség. Mai napig tartjuk a kapcsolatot. Járt nálam, én is nála, de az ő műhelye jóval komolyabb, ő ebből él. Nem az volt a történet lényege, hogy melyikőnk mekkora halat fogott, hanem az elismerés. Ha van egy munkád, amit azzal tesztelsz, hogy hogy érzi magát a vevő, amikor kézbe fogja a botot, majd egy hónap, fél év, egy év múlva visszajelez, hogy „Imre úr, nagyon szeretem a botot, amit készített, ilyen és olyan halakat fogtam vele”. Ezért készítem, nem az anyagi része miatt. Amikor egy nagyon magas tudású kolléga, egy botépítő jó véleménnyel van a botodról, és nem udvariasságból mondja – miközben én is csodálkoztam, hiszen egy fantasztikus botot kaptam tőle a kezembe –, nagyon jó elismerés volt. Neki is, nekem is. Ott ölelgettük egymást, mondván, szakik vagyunk.

A Dunán milyen halat lehet leginkább fogni legyezve? Önnek melyik a kedvence?

A balin, egyértelműen! Nagyon komolyakat lehet fogni. Szeretek pergetni is, meg legyezni is. Van egy csónakom a Dunán egy kis 10 lóerős motorral, lehet vele a folyón le-föl rohangászni, nem kell hozzá engedély sem. A parttól 8-10 méterre folyok le árral a partközelben. Wooly bugger legyeket használok, ezek lassan süllyednek, szenzációsak, fekete, fehér vagy vörös változat, az már mindegy. Olyan 3-4 centi hosszúak, van farkuk. Mindig legyen a dobozodban egy adaggal. A Duna parti sávjában, ahol fűzfák vannak, és belelógnak a vízbe, ott potyognak bele a bogarak, ott kószálnak a balinok, domolykók.

Partról milyen helyről érdemes horgászni?

A partról nagyon necces, homokpadokról talán, de csónak nélkül nagyon nehéz. Gázlóruhával a Dunán tilos horgászni, ha megtelik a ruhád vízzel, az nagyon veszélyes. Nem jó hősködni, sose kockáztasd meg! Amikor Norvégiában horgásztam, ott úgy csinálják, hogy egy fabotot a kezükben tartanak, mint egy harmadik lábat. Nagyon sokat számít, meg tudsz vele támaszkodni, hogy ne veszítsd el az egyensúlyodat. Napi ezer euró volt a horgászat, minimum három napra lehetett menni, és kellett egy túravezető is 600 eurós napidíjért, de nem ez a lényeg. Az a legnagyobb élmény, hogy egy kis norvég faluban legyezhetsz egy folyócska mellett, amely belefolyik a fjordba, és föntebb vonulnak a lazacok. Tele van 1,5-5 kilós lazacokkal. Nagyon nagy élmény volt.

Milyen tervei vannak még a jövőre nézve?

Van egy 1 hektáros tavam, a család tulajdona, 23 éve vettem. Akkor eldöntöttem, hogy a halak közül mindenki bokszolja ki a helyét, nem nyúltunk hozzá a tóhoz, lesz, ami lesz. Ragadozók is vannak benne, illetve fehérhalak, békéshalak. Úszik benne amur és feketesügér is, mint jövevényhal, de csak ez a kettő. Nagyon nagy csukáim is vannak, 11-12 kilósok. Kenyérrel szoktuk etetni a halakat, ezért szoktam kenyérléggyel horgászni, mert arra is szívesen kapnak itt a halak. Az alapanyagot egy ismerősömtől kaptam, nagyon sokáig nem találtam alkalmasat, de ez jó, ez már az életem végéig kiszolgál engem.